Natura Bekesiensis - Időszakos természettudományi közlemények 11. (Békéscsaba, 2010)
Bánfi Péter: Nemzeti Park a Dél-Tiszántúlon
A Körös-Maros Nemzeti Park 1997. január 8-án alakult meg, és 1999-ben bekövetkezett bővítésével érte el mai, mintegy 51125 hektáros kiterjedését. Létrejötte természetesen nem volt előzmények nélküli: a nemzeti parki rangra emelt területek közül több korábban is védettséget élvezett, és egységes kezelésük érdekében egy dél-tiszántúli nemzeti park megalapítása már a hetvenes években felmerült. Megalakításán sokan tevékenykedtek kitartóan, az ő munkásságuk, elhivatottságuk eredménye, hogy a hetedik magyarországi nemzeti park itt, a Dél-Tiszántúlon, Békés megyében és Csongrád megye keleti felén jöhetett létre, hosszú távra biztosítva ezzel az itt fennmaradt természeti értékek megőrzését. Ha a Nemzeti Park térképére pillantunk, azonnal szembetűnik, hogy nem egybefüggő területről van szó, hanem 13 kisebb- nagyobb részterületről. Nem egyedülálló jelenség ez Magyarországon, hiszen a hazai viszonyok közepette, a jelentős tájátalakító beavatkozások révén kevés olyan összefüggő terület maradt, ahol az egységesség elvének eleget lehet tenni. Mi köti össze mégis ezeket a területeket? Ha röviden szeretnénk rá válaszolni, akkor mindenekelőtt a névadó folyókat, a Körösöket és a Marost kell említenünk. A Nemzeti Park valamennyi részterületének létrejöttében, jelenlegi formájának kialakulásában alapvető szerepet játszottak e két vízrendszernek a vízfolyásai. Ha alig több mint 150 évre visszatekintünk az időben, a Dél-Tiszántúlon jelentős kiterjedésű vadvizeket találunk. A Körösök, valamint a Maros, illetve az ezekből kiágazó erek át- meg áthálózták az Alföld ezen részét. Az 1800-as évek közepétől meginduló, rendkívüli mértékű folyószabályozási munkák révén a folyóvízi áradásokat egyrészt gátak közé szorították; másrészt a Tisza felé futó erek, vízfolyások általi, folyóvízi eredetű áradásokat jóval kisebb területre szorították vissza, így számos térség vízutánpótlása végérvényesen megszűnt. Ez egyben azt is jelentette, hogy a szántóföldi művelés már nemcsak a korábban feltört, hátasabb részekre, hanem a mélyebb fekvésű területekre is kiterjedhetett. A gyepterületek jellemzően csak a folyók áradásaitól, a különböző erek vízhozamától függetlenül is vízjárta, időszakosan vízborította, szántóföldi használat szempontjából szélsőséges talajadottságú területeken maradhattak fenn. Nemzeti Park a Dél-Tisztántúlon
