Deli Tamás - Danyik Tibor - Boldog Gusztáv: A Körös-völgyi vadvizek élővilága - Munkácsy Mihály Múzeum Közleményei 5. (Békéscsaba, 2015)
Vízi és vízhez kötődő gerinces állatok. Halak
A halak a gerincesek rendkívül változatos csoportja. Ide sorolunk minden olyan gerinchúros állatot (Chordata), amelynek koponyája van, de nem tartozik a négylábúakhoz (Tetrapoda). Hullámtérnek nevezzük az ártér két gáttal határolt A madarak kétlábúsága vagy a kígyók lábatlansága mászakaszát, amely felfogja a kiáradó folyók vizét. sodlagos. Ezek az állatok is négylábú gerinces ősöktől származnak. Közös jellemzőik, hogy elsődlegesen vízben élnek, ko- poltyúval lélegeznek, úszóik vannak, amelyek a helyváltoztatásban játszanak szerepet. A legtöbb faj testét vagy testének egy részét pikkelyek, az ősibb típusú porcoshalak bőrét csontvértek borítják. A tokfélék tengerekben élik életük nagy részét, de iváskor (vagyis a szaporodás időszakában) a folyókat keresik fel. A kecsege [Acipenser ruthenus) kivétel ez alól, mert egész életét édesvizű folyók sóderes, agyagos aljzatán. Táplálékát a mederfenéken keresi, melyet ott élő gerinctelen szervezetek alkotnak, idős egyedei a 70-80 cm-es testhosszat is elérhetik. Főként nagyobb folyóinkban terjedt el; a Hármas- a Kettős- és a Sebes-Körös alsó szakaszán tudunk a jelenlétéről, de meglehetősen ritka, védett halunk. Egyes halfajok rendkívül érzékenyek a víz minőségére, míg mások többet eltűrnek. Az Erdélyi-szigethegység felől hozzánk nagy sebességgel érkező, friss vizű, többnyire kavicsos medrű folyókat kedveli a márna (Barbus barbus). A nyurga, hengeres testű és fél méternél is nagyobbra növő hal különleges, alsó állású szájával a mederfenékre került növényi törmeléket, csigákat, férgeket, rovarlárvákat fogyasztja. A lomhán hömpölygő, elcsendesedett Hármas-Körös más fajokat rejt. A seregesen megjelenő küszökre (Alburnus alburnus) legnagyobb veszélyt a ragadozó bálin (Aspius aspius) jelent. Szerencsésebb horgászok 5 kg feletti példányokat is foghatnak. Lassú folyású vagy állóvizű, könnyen felmelegedő élőhelyeket népesítenek be a pontyfélék. Közülük tatán a legismertebb a gazdasági szempontból is jelentős ponty (Cyprinus carpio), melynek különböző formáit tenyésztették ki, például a szinte teljesen pikketymen- tes bőrpontyot. Legnagyobb faj- és egyedszámban a - szintén a pontyfélék közé tartozó - „fehérhatak" népesítik be lassan folyó és állóvizeinket. Holtágainkban az egyik leggyakoribb fajuk a vörösszárnyú keszeg (Scardinius erythrophthalmus]. Ma még sokfelé előfordul színpompás kis halunk, a szivárványos ökle (Rhodeus amarus), amely az ikráit nagyobb, őshonos kagylóink kopoltyúüregébe helyezi. Itt él az egyik leggyakoribb ragadozó halunk is, amely rejtő színével, áramvonalas testével, erős és hegyes fogakkal felfegyverzett hatalmas szájával méltán lehet az apróbb halak rettegett ellensége. A csuka [Esox lucius) környezetével szemben igénytelen, tavakban és kisebb vízfolyásokban, csatornákban is remekül érzi magát. Hatalmasra, néha 2 m hosszúra és az 1 mázsát megközelítő vagy akár meg is haladó tömegűre nőhet a szintén ragadozó harcsa ( Silurus glanis). A gyakoribb halfajok mellett a Körösökben is ismertek igazi ritkaságok, mint a Duna vízrendszerében bennszülött selymes durbincs (Gymnocephalus schraester), magyar bucó [Zingel zingel] és a német bucó (Zingel stréber). Elhagyva a folyók hullámterét a halak számára ma már nem sok természetes vizes élőhelyet találunk. Az egykori sekélyvizű mocsarak és erek leggyakoribb, különleges kis hala a réti csík (Misgurnus fossilis]. Mind élőhelye, mind maga a faj ma már erősen veszélyeztetett, ezért egyes állományai sokszor aktív védelemre szorulnak. Nem véletlen, hogy a korábban - elsősorban böjt idején - a népélelmezésben nagy szerepet játszó réti csík ma már védett halfajunk. BS
