Deli Tamás - Danyik Tibor - Boldog Gusztáv: A Körös-völgyi vadvizek élővilága - Munkácsy Mihály Múzeum Közleményei 5. (Békéscsaba, 2015)
Rákok
A rákok (Crustacea) az ízeltlábúak törzsének egyik osztályát alkotják. Rendkívül változatos alkatúak, felépítésűek és életmódúak. Egyesek kültakarója lágy, mások erős páncélt növesztenek. Testük a rovarokéhoz hasonlóan fejre, torra és potrohra tagolódik, de sokszor a tort nem lehet elkülöníteni, így ezeknél fejet és törzset különböztetünk meg. Rágó szájszerveik erősen módosulhatnak, szemük általában a szemnyél tetején ül, két pár csápjuk pedig többnyire hosszú, fonalas. A különböző csoportokba tartozó rákok lábai erősen módosulhatnak, az elülsők a táplálkozásban (pl. a rákolló), a hátulsók a helyváltoztatásban, az ivadékgondozásban vagy a légzésben (amennyiben kopoltyút viselnek) vesznek részt. A rákok leginkább a tengerek lakói, de édesvizekben, sőt a szárazföldön is sok fajjal találkozhatunk. Nagyon sokféle élőhelyen megtalálhatók, többségük igen érzékeny a vízminőségre, így kiváló jelző szervezetek (indikátorok). Sok faj fontos táplálékforrása más állatoknak (pl. a halaknak). A hazai édesvízi rákok két nagy csoportra oszthatók. Az ősibb típust képviselik az alacsonyabb rendű rákok, a fejlettebbeket a felsőrendű rákok. Az alacsonyabb rendű rákok időszakos vizekben élő csoportjai közül a legkisebbek a csupán 1-3 milliméteres ágascsápú rákok (Cladocera), amelyekhez a szökdécselve úszó vízibolhák (Daphnia) tartoznak. Hozzájuk méretben hasonlóak az evezőlábú rákok (Copepoda), melyek közül legismertebbek a kandicsok [Cyclops-fajok). A kandicsoknak jellegzetes küllemet kölcsönöz az egy darab nagy piros szemük [innen kapták görög eredetű latin nevüket), bajuszszerű csápjaik és a zsákként magukkal cipelt petecsomóik. Mindkét csoport növényi planktonnal táplálkozik, míg ők maguk, a zooplankton részeként, táplálékul szolgálnak a nagyobb állatok számára. Az időszakos vizeinkben élő rákok közül meg kell említenünk a csupasz levéllábú rákokat (Anostraca), és leggyakoribb képviselőiket, a tócsarákokat [Branchipus-fajok). Helyváltoztatáskor hanyatt úszva közlekednek. A közönséges tócsarákok áttetsző, fehéres színűek, azonban egyes egyedek szabad szemmel is jól látható kékes-tilás foltot viselnek. Ez a színes folt a nőstények petecsomója, melynek fala szivárványszí- nűen ragyog. Tócsarákokkal gyakran találkozhat az alföldi időszakos vizekben a figyelmes természetjáró. Az apró, 1-2 centiméteres állatok áprilistól szeptemberig fordulnak elő pocsolyáinkban, sokszor a nyári pajzsosrákkal együtt. A pocsolyákban élő állatok közül talán a legérdekesebbek és kétségtelenül a legfurcsább külsejűek a pajzsos levéllábú rákok (Notostraca) közé tartozó pajzsosrákok. Fejük utolsó szelvényéből pajzs fejlődik ki, mely az állat nagyobb részét elrejti. A testüket borító pajzs elülső részén jól kivehető a két nagy összetett szem, míg a harmadik pontszem már kevésbé feltűnő. A potroh végén két hosszú farokvilla ered, mely az állat hosszának közel felét teszi ki. A pajzs feji részén 3 pár csápot fedezhetünk fel. Ezek valójában nem valódi csápok, hanem az első pár láb hasadt három részre, és az egyébként csökevényes csápok érzékelő szerepét hivatottak helyettesíteni. Közép-Európában, így hazánkban két fajuk fordul elő, a tavaszi pajzsosrák [Lepidurus apusj és a nyári pajzsosrák (Triops cancriformis). A pajzsosrákok első pillantásra miniatűr háromkaréjú ősráknak (trilobitának) tűnnek, melyek már több 100 millió évvel ezelőtt kihaltak. Leggyakrabban szikeseken vagy erdei utak időszakos pocsolyáiban akadhatunk nyomukra. Az élőhely kínálta lehetőségeknek megfelelően nagyon gyorsan fejlődnek és rövid életűek (1-2 hónap). Még a víz teljes kiszáradása előtt el kell érniük az ivarérettséget, és petét kelt rakniuk. 33
