Bárdos Zsuzsa: Betűvetők konok akaratjáról - Munkácsy Mihály Múzeum Közleményei 2. (Békéscsaba, 2014)
Életművek idézése - A Különös karnevál szerzője, Fedor Ágnes
104 Életművek idézése Miért akart ravasz fondorlattal gettóba kerülni... Tumultuózus jelenetekre kerül sor.- Hogy jövök én ahhoz - kérdi Erna, a nyelvtanámő, régi barátnőnk, hogy szegény dolgozó nő létemre annyit fizessek, mint a gazdag Pollnerék... Pollnerék nem tiltakoznak. Ők tudják, hogy gazdagok, és bűnbánóan hallgatnak, leiké felvisít:- És miért mi fizessünk kétszer annyit, mint Plannerék.- Hallgassanak! Maguk százhúsz pengős cselédet tartottak, míg én magam mostam.” A könyv szereplői magukra ismerhettek. Már aki túlélte az ábrázolt időszakot. Az első kiadás jókora felzúdulást váltott ki. Csoda? Gondoljunk csak a következő részletre: „Mikor kiléptek Kútfalva utcáira, mellükön a sárga csillaggal, nagyon is tudták, hogy most mélységes örömet okoznak az emberek százainak. Tudták, hogy Kútfalván őket, a Wemer lányokat így megbélyegzetten látni csodálatos örömet, szinte testi kielégülést jelent boltosnéknak, régi barátnőknek s a polgári iskolai igazgató asszonylányának, aki most szembejött velük és végrehajtotta a kisvárosi élet óriási örök kivégzési szertartását: nem köszönt.” A beszédes névválasztások tovább fokozták némelyek sértődöttségét. Akik persze csak a sorokat olvasták, nem érthették meg az „érted” és nem „ellened” dühét. Mindettől nemcsak a regény, más Fedor írás is feszül. Miként a Haladás hasábjain 1946. január 5-én megjelent cikke: „A legújabb magyar város Csak most lett város Orosháza. Most, január hó elsején. Mindezideig arra volt büszke, hogy ő igenis falu volt. Magyarország legnagyobb faluja. Gőgös szerénység volt ebben és elszánt takarékosság. Az orosháziak nem akartak városi pótadót fizetni. Jó nekünk így is! - mondták azzal a paraszti zárkózottsággal, mellyel egész mostanáig csak dicsérni illett... Érdemes megnézni közelebbről ezt az Orosházát, melynek a nevét ha Pesten kiejti valaki, a hallgatóságnak azonnal összefut a nyál a szájában. Liszthegyeket lát maga előtt és tojásgúlákat, kodácsoló csirkeparadicsomot. Érezzünk hozzá még libapecsenyeszagot. Kezdjük talán itt, annál a bizonyos híres orosházi piacnál. Ezelőtt valóban feledhetetlen látvány volt egy ilyen csütörtöki hetipiac... bizony megkopott...- Beszerezni nem a piacon kell, - világosít fel vendéglátó háziasszonyom. - Az ember értesül, hogy Eszti néninek szüksége lenne valamire. Ruhára, harisnyára, cipőre. Akkor azt igyekszik előteremteni az ember és elviszi hozzá. Ha Eszti néninek megfelel, rendben van a dolog és megmondják, mit kaphat érte cserébe. Vitának helye nincs. Az év legnagyobb tranzakciója az volt számomra, hogy a zongorámat (igen jó márka volt, emlékszel?) elcseréltem egy félig kész disznóért. Valahányszor a disznót röfögni hallom, kicsit fáj a szívem a Bach kétszólamúért, dehát az uramat és az öcsémet, akik negyvenkét kilósán jöttek haza, mégis csak fel fogom hizlalni belőle... Orosháza intelligenciájának nagy része hazajöttekből áll. Ki a deportálásból jött haza, ki önkéntes nyugati eltávozásból. Utóbbiak sokallják előbbieket, de kár piszkálni ezeket a régi dolgokat. Hiszen mindez már elmúlt úgyis. Valóban elmúlt. A gettó ismét fateleppé változott, a deszkafalat, ami mögött
