Dankó Imre: A gyulai fazekasság (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 48-49. kötet. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1963)

Disztányér. Adatait lásd a készítményjegyzék 22. pontjában. 1913-ban, a gyulai agyagipari tanfolyamon készült, ezt a hátán beütött bélyegzőlenyomat igazolja. gények agyondédelgetett, mázatlan edényei avultak lettek, kizsírozódtak és épségük ellenére is meglátszott rajtuk az idő. Aztán a gazdagok hamarabb vették át a módit, vásároltak keménycserép, vas- és üvegedényt; a szegénység tovább megmaradt az olcsóbb cserépedény mellett. Gyulán az a nagy fordulat, hogy a jobbmódú parasztság elhagyta a cserépedényt, a múlt század 90-es éveiben következett be. A szegénység, a zsellérek, kétkezi munkások pedig csak az 1920-as évek derekán. Összefoglalva elmondhatjuk, hogy a gyulai fazekasság mindvégig a népi igények kielégítésére dolgozott, kivételt csak a kályhásokkal tehetünk, akik igényes cserépkályhákat készítve eleve az úri, a polgári osztály számára munkálkodtak. A társadalmi fejlődéssel, a technika fejlődése révén a gyulai fazekasság elvesztette termelő bázisát és gyors hanyatlásnak indult. Jellemző idevonatkozóan az 1913. évi agyagipari tanfolyam eszmei célkitűzéseire hivatkozni, amely a fazekas munkát szobatisztává, az ,,úri lakások" díszeivé, azaz a megváltozott viszonyok között is keresett árucikké akarta tenni. Ezt a célt azonban helytelen úton, a hagyományos mesterség átalakításával, a régi tartalom megtagadásával akarta elérni. Ilyen formán törekvésük eredményes nem lehetett és az adott helyzetben a gyulai fazekasság pusztulásához vezetett.