Dankó Imre: A gyulai fazekasság (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 48-49. kötet. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1963)

A fazekas máz egy negyedrész kvarcból és háromnegyed rész ólomglétböl állott. Ez a máz fehéres, különösebb szín nélküli volt. Különböző anyagokat kevertek bele, ha színezni akarták. Éspedig ha vöröset akartak, akkor vasoxidot, ha zöldet, akkor rézoxidot, ha barnát, akkor úgynevezett barnakövet vagyis mangánoxidot, ha pedig kéket, akkor kobalt pozdorját, fehérhez viszont cinkoxiddt használtak. A máz anyagait és a festékanyagot kereskedőktől szerezték be, de régebben a rézoxidot a helybeli rézöntőktől és rézmívesektől, a vasoxidot pedig a kovácsoktól vették. A máz anyagait őrlőn, mázőrlőn készítették elő. A mázőrlő közönséges kézimalom volt. Tábori István fazekas például őrlőjének két páros kövét Lorencz Miklós sárospataki fazekastól vette, akitől különben mind ő, mind pedig a többi gyulai fazekas kaolint is szokott venni. Egyébként azok közül a kereskedők közül, akiktől a gyulai fazekasok vásárolni szoktak, háromnak a nevét őrizte meg az emlékezet: Tóth József budapesti agyagipari kereskedőét, Schonenfeld Ferencet Békéscsabáról és Puchner András cserépkályhagyárosét Temesvárról, akinek a környék több nagyobb helyén is voltak lerakatai. Puchnertől főleg kályhaalkatrészeket (ajtók, rácsok) és samottot vásároltak. Az őrlőn finom porrá őrölt mázanyagokat vízzel engedték fel és bemázolták vele a zsengéit edényeket. A máz finomságát köröm között vizsgálták meg; azaz a két hüvelykujj körme között dörzsölték. Az edénybelsőket ezúttal is öntögetéssel mázolták. Igen gyakori volt a szájfestés, ami abból állt, hogy csak az edény száját mázolták be, különösen a fazekaknál. Az edények belsejét majd mindig mázolták, mert a máz tartósította is az edényeket, a szivárgást meggátolta. A bemázolt edényeket kissé szikkadni hagyták. Szikkadás után cifrázóba fogták. írókával, vagy később, különösen az 1913. évi agyagipari tanfolyam hatására ecsettel megfestették az edényeket. Az íróka mázatlan agyaggömböcske volt két lukkal. Az egyik a csorgatásra szolgált, a másik befogásával és kinyitásával pedig a csorgást szabályozták. A csorgólukban rendszerint lúdtollat is tettek. így vékonyabb vonalat lehetett ereszteni belőle. De toll nélkül is használták, akkor vastagabb lett a csorgás. A különböző színeknek más és más írókája volt. A fazekasok maguk készítették őket a szükségletnek megfelelően. Az ecsettel való festéshez szükséges festéket kis tányérokban tartották és onnan mártogatták. Az ecsettel való díszítést virágozásnak is mondták, mert legtöbbször virágmotívumokat festettek. Az írókás díszek viszont leginkább vonalkombinációk voltak. Volt fogas, paszomántos, gyűrűsvonal-vezetés. Az alákarcolás, a cifrázás, virágozás a legtöbb műhelyben a mester feleségének és nagy lányainak feladata volt. De ha nagyon összejött a munka, segítőbe fogták a segédet, sőt az inast is. Az alákarcolt írások