Dankó Imre: A Gyulai vásárok (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 44-46. Gyula, 1963)
IV. A gyulai vásár jellegzetes alakjai
nyítani* semmit, ö meg nemigen adott információt, mert ahogy viszszaemlékeznek rá, mindig csak azt hajtogatta, hogy ha ő úton van, akkor csak a jószágot nézi, azon van a szeme, nincs neki ideje mást meglátni. A kondorosi csárda igen alkalmatos helyen, mindenkori pihenőhelye volt Ankának is hajtásai közben. A csárda hatalmas udvarán megpihentette a hajtott jószágot, ő maga pedig a színben félálomban figyelt egész éjszaka, nehogy valami baj történjen. Sok jószágot csak Kecskemétig kellett hajtania, mert itt vagy újabb hajcsárok vették át őket és hajtották Pestre, vagy itt maradt a jószágvásárra. Megesett az is nem egyszer, hogy egész Pestre hajtott. Akkor volt boldog, a hosszú út után, ha a Kerepesi út végén meglátta a budai hegyeket. Igyekezett mihamarább leadni a jószágot, aztán megpihent egy jó éjszakára a Fehérlónál vagy a Hordóban, és indult is hazafelé. Igen ritkán esett meg, hogy a Tiszáig akadt volna visszafelé valamilyen munkája. De Öcsödről, Szentesről, Szarvasról, vagy Vásárhelyről, ha lejjebb került, Orosházáról már hajtott hazafelé egy-két jószágot, amit aztán még vagy útközben eladott, vagy a gyulai vásáron adott túl rajta. A hosszú útnak az igazi hasznát a vett jószág haszonnal való túladása jelentette, mert a hosszú és fáradságos út Kecskemétig jószágjától 1 forintjával bizony nem igen volt megfizetve, de arra jó volt, hogy pénzt szerezzen a saját vásárlásához, és a sajátját ingyen hajthassa. Gyuláról az út Kecskemétig általában 3 napig tartott. Kimérten, nem sietve haladtak a jószággal. Megnehezítette a helyzetet a gyakori marhavész, mert ezeket a helyeket el kellett kerülni. A hajcsárok nem szívesen kerülték el a fertőzött vidékeket, Anka se igen szeletett kerülő utakon hajtani, márcsak azért sem, mert biztos szerét tudta a marhadögnek. Tudta, hogy hol, mennyit kell itatni, melyik vízálláson milyen a víz. A vízre igen sokat adott, mert úgy tudta, hogy a bajok javarészét az egészségtelen víz okozza. Azt tartotta, hogy olyan' vízből, amelyikbe kendert áztatnak vagy amelyikben nád rohad, nem jó itatni, de terjeszti a bajt az is, ha a földeken kint hagyott üszkösödő kukoricaszárat eszik a jószágok. Ha minden elővigyázatosság ellenére is beütött a baj, akkor is próbálkozott. Lemosta a beteg jószágot, tiszta vízbe kevés sósavat öntött és azt itatott vele, és azt mondják, hogy igen sok állat meg is javult tőle. Attól sem riadt vissza, hogy a bezabált és felfúvódott állatot kiszúrja. A többi hajcsár tisztelte és becsülte. Nagy tekintélye volt, kikérték a véleményét, és ő, ha szűkszavúan is, de szívesen mondogatott el egyet s mást mesterségéről. ö is ugyanúgy, ahogy a többi hajcsár, szegényen öregedett meg. vagyont nem gyűjtött. Alakját úgy képzeljük el, ahogy Sinka István megírta az öreg hajcsár beszél hajnali induláskor című versében:
