Bertalan Ágnes: Asszonyok, lányok Biharugrán (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 42-43. kötet. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1963)

időben a Heidelbergi Kátét, s a 150. zsoltárt, s papjaik is mind románok voltak. De a Habsburgok mégsem voltak olyan rossz politikusok, mert meglátták ebben a veszélyt: egy Isten, egy vallás, egyforma sors, s egy, erős ellenség. Áttérésüket megakadályozták, nagy szakadékot húzva így az egymás mellett, egymás szomszédságában élő román-magyar nép közé. Nem egyszer könnyű volt ellenünk uszítani őket. A sokat emlegetett „román-magyar gyűlölet" nem volt kevesebb a román részről sem. Uraink szívesebben vettek román jobbágyot, akik türelmesebbek voltak, hajlíthatóbbak, (szinte vitathatatlan, hogy mindezt a tulajdonságukat a vallásuknak, papjaiknak köszönhették), az Idők nagy viharában keménnyé kovácsolódott magyaroknál. A románság, legalább is a mai Ugra környékiek, nem is tudják, hogy eme nagy időknek felszabadult szelleme élesztette legelébb bennük a nemzeti öntudatot, s a nyelvük megmaradását is nem kicsi részben ennek köszönhetik. A mai bihari románság igen jó anyagi körülmények között él, s élt az elmúlt évtizedekben. Földes, házas, nem ritka köztük a nagygazda, ruházkodásban, élelemben mindig igénytelenebb volt, mint a magyar. Megette a napraforgóolajat, a disznót hizlalta, eladta. Eladta a búzát, ette a málét, mint valamikor a szépöregapjaik fent a hegyekben. A nyolcszázas években sok román pásztor jött legeltetni a réti legelőkre, ott lepte be őket a hó télidőn. Nagy bundában voltak, s magyarfajta birkájuk volt. A falubeliek úgy hívták, hogy a „purzsások". Vették a faluban ősszel a tengerit, s ették a málét. Egyik esztendőben igen rossz volt a tengeri termés, tavasszal már csak búzát tudtak venni, azt süttették meg kenyérnek. Egyik öreg olá így sóhajtott fel nagykeservesen: „Istenem, Istenem, mire kellett öregsígemre jutni!" Természetesen, a jómódba került románság megeszi a búzakenyeret is éppen úgy, mint más ennivalót, mint ahogy a magyar is ráfanyalodott az olajra, s máléskenyérre, ha nagyon szűk volt az esztendő. A faluban jelenleg 6 román-család él, akik már csak magyarul beszélnek, de van köztük, aki keveset még ért románul. De életformájuk, táplálkozásban, ruházkodásban, munkában olyan, mint a magyaroké, összeházasodtak, vagy férjhezmentek a magyarokhoz. Az a bizonyos „gyűlölet" pedig, ami nemzeti felsőbbrendűségről, megvetésről tanúskodna, egyáltalán nincs. Nemcsak a faluban, hanem a tájon sem. Ugrán erről a környező faluk román-faluk, túl rajta (a határon túl) szintén román faluk, s elrománosodott magyar faluk, (Olászentmiklós anyakönyvében Szerb, Tót, Szabó, Nagy, Kis a legtöbb név, jelezvén a valamikori magyar falut: Nagyfalut). Vidám történeteket mesélnek, de azok olyanok, mint akármelyik huncut ember szomszédjával, vagy komjával megteszem Sok kettős birtokos volt a határmentén a harmincas évek tagosításáig. Atyásról (4 km) is átjártak. Abban az időben még dűlőfordulók voltak. így történt, hogy egy ugrai magyar, s egy atyási román földszomszédnak tengeriföldje volt egymás mellett. Az ug-