Bertalan Ágnes: Asszonyok, lányok Biharugrán (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 42-43. kötet. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1963)

haza. A kislányok kezébe rokka került. Gyalogrokka, kis csörgő guzsaly, amit itt orsónak hívnak, s szöszt kötöttek a rokkára, zsáknak valót. Jó az ráhányónak! Biztatták az asszonyok az egyenetlen, rosszul sodort fonalra. Elküldik a boltba, egy kannával a kútra, rak a tűzre, átmegy a szomszédba tepsit kérni kölcsön, vagy valami más eszközt, ami hiányzik a háztartásból. Ezek a megbízások változatosságot adtak télidőn, meg izgalmat, mert a szomszéd udvar, vagy a másik utca idegen kerítései, a sikátorok mélye, ahol roszszak a kerítések és kutyák rágják — tán unalomból — a deszkát, elkísérték a gyermeket vissza a sutba, ahol fülledt a meleg s összekeveredik a homályos, sötét estékben a szomszéd rém-meséivel a nappali valóságok. Az iskolás gyermek odahaza nem tanult, minden oktatás fent történik az iskolában. És ez a helyszűke télidőn, ha nem is ennyire, de nagyjából még ma is megvan, mivel egy helyiséget tud fűteni a jobb módú paraszt is, ezért zúgolódnak az aszszonyok a sok házi feladatért. — Nagyanyám! Tanulni kék... nyűglődik az elsőosztályos kisfattyú a nagyanyján. — Egye meg a nyű,. tem tudom én ezt, fiam... — bosszankodik az öregasszony, valóban régen volt, mikor ő tanulta a „számolást", de méginkább, a kisebbik megint sírós kedvében van, az anyjok meg oda van... Hogy mindennek meg van a sorja, így az evésnek is, de a gyermek unalmában is éhes, rángatja az anyja kötőjét: — Aggyik egy kis kenyeret! De öt-hat felé nem adhat lépten-nyomon, hiszen meg- van a háznak a mindennapi robotja, eleinte csak rászól a gyermekre, s ha tovább nyűgölődik, kéznél van*á vessző. De ha nincs jó a nyújtófa is, amelynek helye az ágy vége, a párnák alatt. Nincs feleselés, alkudozás valamely kiosztott munkára, az élet könyörtelen, ha hat keze lenne se volna elég az asszonynak, hogy ellássa étellel, s más szükséglettel a családot. Hallgasson a gyermek s tanulja meg elviselni az életet úgy, ahogy van. Mikor kienged az idő, a család szinte kirajzik a házból. Kezdődik a kinti munka, az udvar, a kert, a határ, a gyermek kötelessége is kitágul. Télen legfeljebb az ízíkkórót kellett neki kiszedni, vagy tengerit segített fejteni esténként, de tavasszal komolyabb munka várja. Vigyáz a kislibára, segít veteményezni, hagymát dugdosni, később gyomlálni az apróveteményt, kórótövet szedni is kiviszik a határra, acatolni, tarlóra hajtani a libát, gazt szedni a libának a rétben, csalánt a kisrucának, burgondi levelet a tyúkoknak, ha pedig megkezdődik a határbéli munka, odahaza sokszor rábízzák a jószág dolgát. Vizet önt a rucáknak, gazt hoz be a kertből a disznóknak, beengedi a kocát, ha jön a csürhe, ami ideje marad — márpedig marad — azt játékkal töltheti. A nyári sok munkával teli napok is szabadabbak, kellemesebbek a zárt téli napoknál. Van olyan paraszt a faluban, aki a 7 éves fiát felzárta a padlásra tavasszal, s a kisfattyú ott fejtette a tengerit egész nap. Apja, anyja oda voltak a határon, így aztán biztos, hogy nem csavargott el a gyermek. Azért érdekes dolog az is, ha a padlásról leskelődik az ember a szomszéd