Dömötör Ákos szerk.: Sarkadi népmesék (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 34-36. Gyula, 1962)

Bement, hogy mi lehet ez, mi nem. Ott csudálkozik. Egyszer, ahogy ott áll, bámulódik, megjelen egy ember előtte. Mondja, hogy rögtön menjen innen, tűnjön el, mert ez a rucalábon forgó hegy a tizenkétfejű sárkánynak a hegye. Ez itt a lakása. Ebben vannak a világon szebb nők. Ez az úgynevezett Tündérország. Oszt a fiatalember mondta az öregnek, hogy a -sárkánynak akárhány feje vót, nem fél ű. Megforgatta azt a vaskardját a levegőbe. Bámulta az az ember, hogy mer evvel a tizenkétfejű sárkánnyal megbirkózni, mikor a világon mindent le tud gyűrni, tiporni. A fiú azt mondta az öregnek, hogy nem bánja, ha jön a sárkány. Az öregember meg azt mondta, hogy a sárkány nemsokára jön és felfalja. Majd eltűnt az öregember. A fiatalember leült, kivette a tarisznya jábúl a bögrét, oszt bekente magát sárkányzsírral. Hát amint bekente, nézett egyszer. Zúg a szél, bömböl. Látja egyszer a levegőbe, hogy csakugyan egy valami szörnyeteg okádja a tüzet arrafele. De mán mikor közel írt hozzá, akkor mán a tűz űtet is elérte, ahogy okádta a sárkán. De pattant le rúla a tűz, hogy be vót kenve sárkánzsírral. Kihúzta oszt a kardját. Mikor oszt megérkezett a sárkán, megkezdték oszt a harcot. Elkezdte oszt a fejét vagdalni le. Végeredményben egy maradt vóna, amikor megszólalt a sárkán, hogy megbocsájtsa az ü életit, ilyen meg olyan gazdaggá teszi, csak engedje meg, hogy az egy feje megmaradjon. A nem törődött vélle. Fogta a kardot, oszt levágta az egy fejét a sárkánnak. De a hegy csak forgott tovább. Nem állott meg. Majd megjelenik az öregember megin. Mondja oszt az öregember neki, hogy hát csakugyan igazad vót, fiám, csakugyan legyőzted. Látom, le van vágva mind a tizenkét feje. Most mán csakugyan szabad vónál, de ne menj el innen. Ebbe a hegybe eredjél te be, mert itt látod meg, hogy mi van még a világon, milyen az a Tündérország. Majd én kijövök mindjárt, oszt akkor megáll az a hegy, kinyílik egy ajtó. Bemehetsz. Hát úgy is lett. Mondott oszt az öregember valamilyen érthetetlen nyelven valamit, oszt megállott a hegy. Kinyílt az ajtó, és bement a fiatalember. Amint bemegy, hát csakugyan nem tudta, hogy hun lehet, mint lehet. Áztat látta, hogy szebbnél szebb dolgok ott az útfélen. Nagyba, olyan mifajta emberi nagyságba nők vótak az útszélen. Gyönyörű szépen felöltözve a nők, de a feje mindegyiknek virágbúi vót. A nőknek. Amelyik ne-nyúlj-hozzá-virágbúl vót a nő, annak a feje ne-nyúlj-hozzá-virágbúl vót. Amelyiknek nefelejcs, annak nefelejcsből vót a feje. Amelyik szászorszépbül vót, százszorszépvirág vót a feje. Még büdöskővirágbúl is vót nő azon az úton. Olyan tarka virág vót az a nő. Amint elhagyja a fiatalember ezt az utat, ahol ezek a nők vótak már virággá átváltozva, egy nagy térsíget lát ott. Mint az arany, ezüst, gyémánt, platina, úgy világított az a nagy térsíg. Egyszer megindulnak menni a nők arrafele. Szebbnél szebb nők mennek.