Dömötör Ákos szerk.: Sarkadi népmesék (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 34-36. Gyula, 1962)

Mikor eltemettik nagy pompával a királyjányt, az nem halt meg. Szép, gyönyörű szíp bazsarózsa lett a jánybúl. Kinyílt a sírján a bazsarózsa. Másnap reggel a királyfi hat lóval, hintóval ment arra, kocsizott a temető árkánál. Megállott. Meglátta a királyfi, hogy egy gyönyörű szép bazsarózsa ki van nyílva azon a sírhalmon. Megállítja a kocsissát: — Állj meg csak! Azt a virágot nékem szípen szakajtsd le! Odament a kocsis aho a virágho, ahogy nyúl a virágér, a virág úgy csapkodott, a szemit majd kiverte. Látta ezt a királyfi, hogy a virág hogy csapkod. Odament ahho a virágho. A kocsirúl mindjárt leugrott. Azonnal a virág markába termett, odaugrott. Szípen leszakajtotta a virágot. Elvitte haza. Betette a pohárba. Ott vót a virág az asztalon. Amikor elhaladt az ífil, a királyfi lefeküdt. Elaludt. Akkor a ján kiszállt a virágbúi. Aszondja a ján: — De jó helyre kerültem! Evett a tésztákbúi, amiket odaraktak a királyfinak a szógálók. Jóllakott a királyjány. Másnap este a királyfi, mikor bevitték az álomport neki, azt mondta: — De jót ittam! — és beöntötte az ágy alá az álomport. Nem itta meg az este. A királyjány meg aznap este is kiszállt a virágbúi, de a királyfi hirtelen átölelte: — Hát szívemnek szíp szerelme, én a tiéd, te az enyém, ásó, kapa meg a nagyharang válasszon el bennünket egymástúl! A jány rimánkodott, hogy ütet ne bántsa, hagyja a pohárba. Mer ű így és így járt, mikor ük jányok vótak, fontak, éjcaka meg jött a halál. Fél, hogy ütet a halál a templomba megismeri. Azt mondta a királyfi: — Annyi baj legyen, nem megyünk a templomba, nem esküszünk ott, elmegyünk másik templomba esküdni. Elvitte a királyfi. Akkorra már király lett. Másik templomba mentek. Megesküdtek. Most mán nem vót mit tenni, mikor esztendőre született nekik két gyermekek. Szép kisgyermekek született nekik. Aranyhajúak. A két kisgyermekek szépen növekedtek. Az asszony eltőtte azt a gyerekágyat. Menni kellett nekik a templomba. Az asszony csak bement a templomba, hátha nem ismeri meg a halál. A halál meg benn tartózkodott a templomba. Félrehúzta a kendőt az asszony. Az a halál meg egy elátkozott királyfi vót. Mikor ment befele az asszony, azt mondta a halál: — Na, te kutya, te azt hitted, hogy te nagyobb ördög vagy, mint én? Megállj, aszondja, majd estére elmegyek, megkereslek! Búsult a királyjány, mán az asszony, hogy megint jön a halál. Ment a halál este megénten. Bekopogott hozzá. — Jó estét, szívem! Hát nem mondod meg, mir utáltál meg? — Csak hóttnak panaszolom, nem elevennek!