Dömötör Ákos szerk.: Sarkadi népmesék (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 34-36. Gyula, 1962)

Egyszer a pap elment a templomba prédikálni. Ahogy elment a templomba, a jánya bement az anyja szobájába és felhúzta az idesanyja csizmáját. Ippen tanait neki a lábára a csizma. A pap meg jött ki a templombúi. Meglátta, hogy a jánya felhúzta a csizsmát. — Na, szívemnek szíp szerelme! Te — aszondja — az idesanyád mit mondott! Az lesz a felesígem, akinek a csizma tanál a lábára! — Mindjárt mondta a pap: — Szívemnek szíp szerelme, esküdjünk meg! Megijedt a jány. Átszaladt a szomszédba a bábaaszonyho, hogy neki az apja mit mondott. Azt mondja a jány a bábának, hogy az apja ütet el akarja venni felesígül. Aszondja neki a bábaasszony: — Nem baj, vétessél vele egy szíp gyönyörű ezüstruhát! A pap megvette a ruhát. Mindent, ruhát, cipőt csináltatott. Megint mondja a pap: — Akkor szívemnek szíp szerelme, esküdjünk! A jány megint elment a szomszídba tanácsír. Mer az apja megvette a ruhát. Mitévő legyen? Azt mondta a vasorrú bábaasszony, hogy az apja aranruhát csináltasson néki. Azt is megvette a pap, az aranruhát. Megint átszaladt a szomszídba tanácsot kírni a jány a vasorrú bábátúl. Azt mondta néki a vasorrú bábaasszony, hogy gyémántruhát csináltasson. Azt is megcsináltatta a pap. Akkor a kapuba kidobóták, tetűt, bolhát drága pízért megvesznek. Hordták oda a vasorrú bábaasszonyho. Szíp selyemruhát miko varrták, a tetűt meg a bolhát rágépeltík arra a ruhára, hogy a jányba ne szeressen bele senki sem. Pedig olyan szíp jány vót, hogy a napra lehetett nízni, de arra nem. Telt-múlt az idő, a jány összepakútt, elment világra. Ment, mendegélt a jány, bement az erdőbe. Este lett rá. Beír egy kis erdőbe. Csak úgy zúgott utána az erdő. Ahogy bement az erdőbe, ott vót három kazal szína. A kazal úgy vót rakva, hogy egy szellőzőlyuk vót benne. A jány odament. Belebútt. Az apja elől bujdosott. Bebútt a ján. Elaludt. Másnap reggel az aran király tizenkét jágerrel meg sok hajtókkal hajtották az erdőt. Vadászatot tartottak. A kutya szaglált. Megírezte a szagot a színába, hogy van valaki. A kutya visszaszaladt a királyho. Elkezdett ugrálni. A király azt hitte, hogy a kutya éhes. Odaadott neki egy darab kenyeret. A kutya talpra ugrott, egyenesen viszi a színáho. Letette. Ugrott a kutya fel. Repült vissza a gazdájáho. — Á, hát ez a kutya megint éhes? — odaadott a király egy darab húst. De mán akkor utánanízett. Látja, a kutya felkapja, szalad á színáho. A király meg utána. Leteszi neki oda a kutya. Szalad a király. Beszól rögtön, a puskáját fogja: — Ki van ott? — aszondja. — Azonnal bújjon ki! Megszólal a papnak a jánya: — Én vagyok!