Dankó Imre: Szakál Lajos (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 28. kötet. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1961)

40-es években divatos, akkor még újnak, haladónak ható költői felfogása és gyakorlata mellett. Ezért aztán lassan kikopott az irodalmi életből s az 1850-es évektől kezdődően alig volt valakivel is már kapcsolatban. Már 1845-ben azt írta Erdélyi Jánosnak, hogy: ,,úgy hiszem, hogy minket nem a Czimbalomnak, hanem a szívnek összehangzó húrjai kötnek egymáshoz, — s még is mióta a Czimbalomtrafikák köztünk megszűntek, azóta nem írtunk egymásnak".

33 A ,,Cimbalom-trafikák" bizonyára azokat a vitákat is jelentik, amik Erdélyi és Szakái között a kötetről folytak. Nem tudjuk, hogy mik voltak ezek, de következtethetünk rájuk Erdélyi János elveiből, valamint abból, hogy Szakái versei közül mindössze egyet vett föl híres népköltészeti gyűjteményébe.

34 Szakái költői működése felvet egy mamár közelről sem olyan aktuális kérdést, mint amilyen a XIX. század derekán a népiség kérdése volt. A kor és benne Szakái is tisztázatlan fogalmakkal és társadalmi ismeretek hiányában közelített ehhez a nagy kérdéshez. Szakái Lajost a köztudat népdalköltőnek tudta, valójában, műveinek zömét népdalok is alkották. Furcsa volt az elképzelése: megfigyelte a népéletet, megnézte az eredeti népdalokat s ezek alapján s részben ezek felhasználásával írt népdalszerű verseket. Ezekről a versekről azt képzelte, hogy megnyerik a .nép tetszését, a ,,nép magáénak vallja" és énekelni fogja őket. Ehhez a gondolatmenethez párosult a romantikus „népköltő" fogalma, ami alatt Szakái azokat a költőket értette, akiknek verseit a nép az elmondottakhoz hasonlóan elfogadta, magáénak vallotta. Érdekes, hogy az ilyen körülmények között született verseit eredeti népdaloknak tartotta s költészetét népköltészetnek, igazi népköltészetnek vette. Éppen ezért jogosan véljük egész költői működését inkább a folklór és folklórtörténet keretében elhelyezhetőnek, mint az irodalomtörténetében. Mert a Szakái felfogása közelről sem volt egyéni, kisebb-nagyobb eltérésekkel az egész korszak hasonlóan gondolkozott s ezért termelhette ki azt a sajátos, nemcsak nálunk magyaroknál, hanem több hasonló társadalmi fejlődésű népnél is kialakult dalkultúrát, amiről Kodály Zoltán igen találón írta: „ez a daltermés lényegében a XIX. század közepetáján keletkezett, szerzőinek lelki összetétele ugyanaz, mint közönségüké: a népkultúrából már kinőtt, de a magaskultúráig még el nem jutott, átmeneti embertípus. A kor átlag-magyarja önmagára ismert, önmagát szerette bennük".

3j A népnek vajmi kevés köze volt ehhez a költészethez s minden ellenkező állítás ellenére sem kerültek le ezek a versek, dalok a néphez. A félreértést itt a nép fogalmának tisztázatlansága okozza. A városi, vármegyei aranyifjúság, a diákok és a magukat felfelé képzelő mesterlegények — akik ezeket a dalokat a magukénak vallották és 33 Gyula őszelő (szept.) 19-én 845. Közölte: Erdélyi János levelezése I. Budapest, 1960. 253—54. 34 II. 521. A „Megkövetem a Tens Nemes Vármegyét" kezdetű, a „Fehér- és Heves megyei nép ajkáról" vettnek mondott versről van szó. 35 Magyarság Néprajza (A magyar népdal) I. kiad. IV. köt. 9—10.