Ifj. Bartók Béla - Vargyas Lajos: Bartók Béla Békés megyei kapcsolatai - Az Alföld és Bartók békési gyűjtése a folklórkutatásban (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 24. kötet. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1961)
Vargyas Lajos: Az Alföld és Bartók békési gyűjtése a folklórkutatásban
szol- és mi-végű dallamoknak. Ugyanezt a régi stílusban alig találjuk, a régi, ötfokú dalok közt, mert azok túlnyomó részben Za-végűek. Feltűnő viszont ismét, hogy van egy pár régi, szol-végű dalunk, s az Alföldön van leginkább elterjedve. (Például a „Szegény vagyok, szegénynek születtem", továbbá kiskunhalasi gyűjteményem 4., 6., 22., 31—2., 41., 42., 95—97. száma), s a cseremiszeknél egész összefüggő dallamstílust találunk szoi-végű dalokból, amelyek igen sokban hasonlatosak az új magyar dalok dallamvonalához. Nem lehetetlen, hogy ez is egy töredékeiben megőrzött, egykor általánosabb sajátság, amiből az új stílus merített is, amikor még gazdagabb hagyománya élt az Alföldön, de ma már feledésbe ment azok nagyobb része, viszont az új stílus tovább fejlesztve őrzi emlékét. Mindebből mi a tanulság? Az, hogy a kevesebb számú, alföldi régi adatok — régi népdalok, balladák, táncok —fontosabbak lehetnek, mint a nagyobb számban fennmaradt erdélyi, felvidéki vagy dunántúli példák. Mert nemcsak a mai jelenségekben kiindulópont az Alföld, ahonnan több-kevesebb változtatással terjednek a dolgok a többi területre is; nemcsak az új népdalstílus virágzott ki először az Alföldön, s fokozatosan terjedt mind jobban a szélekre — Erdélybe például Bartók és Kodály gyűjtése idején kezdett benyomulni, s legutoljára, szinte csak napjainkba, Moldvába; így volt régen is, s a pásztordalok vagy a középkorban kialakult balladák is itt virágzottak először, itt kapták jellegzetes formájukat, itt voltak a legtipikusabbak; s innen mentek tovább, megkopva, a széleken levő, a divatot, a fejlődést később átvevő magyar népcsoportokhoz, így volt ez a középkor végén, amikor a fejlődés élén járó francia parasztságtól először az ország közepe veszi át az új műfajt, a balladát, éppen azért, mert ott van a legfejlettebb, az új divatra rögtön érzékeny, gazdag parasztság; így volt a 18. században, amikor az újabb fejlődési szakaszhoz érő alföldi parasztság körében kialakul a betyárköltészet, a betyárballadák, majd utánuk az úgynevezett „új balladák" (Szedri báró lánya, Szőcs Mari stb.); ezekről még a mai állapot is tanulságos a kialakulás helyét és a erjedés irányát illetően, hiszen magyarországi, főleg alföldi és dunántúli gyűjtésben találjuk legsűrűbben, s Erdélyben csak az újabb gyűjteményekben, lényegesen kevesebb számmal; látszik, hogy most vannak terjedőben, így volt a díszítőművészet új motívumainak kialakulása idején, a múlt század első harmadában: az ország szívében alakult ki a ma általában „magyar motívum"-nak ismert stílus, ami keleti, északnyugati széleken csak ritkán, később jelentkezik. Vagyis a mai gazdagság, a régiesebb hagyomány nem jelent elsőbbséget még akkor sem, ha sok elem valóban csak azokon a területeken maradt már fenn, ahová később jutott el. Ez is egybeesik a fejlődésnek most már világosan kirajzolódó képével. Mindig az Alföld volt a kohó, ahol az új kialakult, ahonnan szétterjedt, s mindig a peremvidékek voltak azok, amelyek átvették, utánozták a központ divatjait. De az Alföld mindegyre újabb és újabb „divatokat" termelt ki, s a régit fokozatosan elhagyta, míg a széleken tovább
