Szabó Ferenc: Dologház Gyulán 1837-1846 (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 22. kötet. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1961)

levonása után. 1842 tavaszán már 1220 forint gyűlt össze a bevételből, amit kamatra adott ki a megyei főpénztárnok.

67 (Már előbb vissza tudták fizetni a nemesi felkelési pénztárból és a katonai élelmezési pénzből kölcsönzött összeget.) A bruttó bevételnek csak kis része jutott a rab takácsoknak, akik a külső megrendelők részére szőtt zsákvászon rőfjei után kaptak némi részesedést. A bérbeszövés díja rőf önként 1/20-ad forint volt.

68 1842-ben például 369 rőf bérmunka után 16 forint 48 krajcárt kapott a megye, s ebből a négy takácsnak csak 2 forint 27 krajcárt fizettek ki.

69 1842-től kezdve a dologház pénzügyeit külön kezelték és a megyei generális congregatiokon (közgyűléseken) minden alkalommal ismertették. Bármennyire is áldozatvállalásról beszéltek álszent módon a megye nemesei, alapjában véve igen jó jövedelemhez jutott a dologház révén a házipénztár, aránylag minimális befektetéssel. A rabok középkori szinten levő elhelyezésének és élelmezésének költségeit az intézmény bevételének kisebb része is bőven fedezte, a megye eredeti reményei tehát a legnagyobb mértékben teljesültek. 6. A dologház jelentősége Bár a gyulai „rabdolgoztató intézet" helyi és megyei viszonylatban a munka megszervezése és a munkaerő tömörítése szempontjából kiemelkedő fejlettséget mutatott, lényegesebb hatása nem volt sem Gyula város ipari életére, sem pedig az ósdi céhszervezet bomlasztására. Azzal, hogy „némely gyulai lakosok" és mások is több ezer méter zsákvásznat a dologházzal szövettek meg és az uradalmak, a pesti kereskedők, a háziipar és a céhmesterek termékein túl, előszeretettel vásároltak nagyobb mennyiségben és olcsóbban a rabmunka eredményeiből, mégis csak ilyenféle eredményt kellene mutatnia az intézmény működésének. Semmi nyoma sincs azonban annak, hogy a megye hasonló iparágat űző takácscéhei

71 vagy egyes mesterek tiltakoztak volna a dologház versenye ellen. A fonás-szövés erőteljes háziipari ág lévén, ebben a paraszti jellegű mesterségben nem is próbálták meg a céhtagok monopoljoguk érvényesítését. A megyével szemben ezt különben sem tehették volna meg, a háziipar korlátok közé szorítása is megvalósíthatatlan követelés lett volna. Békés megye iparellátottsága a céhek marakodása ellenére is igen gyenge volt a múlt század első felében. Az indusztriális fejlődés helyi problémáiba'

2 a dologház csekély kapacitása miatt számottevően nem szólhatott bele. A szakem67. BMKJ. 1842. 604. 68. BMKJ. 1842. 598. 69. BMKJ. 1842. 2896. 70. BMKJ. 1842. 598. 71. Scherer i. m. 25. 72. Az általános kérdésekre vonatkozólag a Hanzó Lajos kiváló tanulmányában (Az iparfejlődés néhány kérdése Békés megyében a XIX. században. Körös Népe. II. köt. Békéscsaba, 1957.) foglaltakra utalok.