Orosz László: Pálffy Albert (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 20. kötet. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1960)

met, mindig vágyódva gondolok arra, hogy vajon elérjük-e mi a boldog jólétnek azt az idejét, melyben aránylag annyi kis tőke lesz nálunk is, mint Franciaországban."

11 Politikában a kiegyezés híve, irodalomban a realista irányzat követője lett. Mindez nem segítette elő, hogy a zömében ellenzéki és Jókai-rajongó olvasóközönség megszeresse, de az irodalmi társaságok méltányolták: 1864-ben a Kisfaludy Társaság, később az Akadémia választotta tagjává. Mint annyi kortársa, forradalmárból polgárrá, citoyenből burzsoává vált ő is. Mégsem lett a • kiegyezés utáni korszakban ellenszenves törtetővé, gátlástalan haszonélvezővé. Szerény, tartózkodó, becsületes ember volt. A közéletből lapja megszűnése után félrehúzódott. Csendes szemlélővé vált, de későbbi regényeinek egy-két célzása elárulja, hogy egyáltalán nem megelégedett szemlélővé. Később fiai betegsége és korai halála is hozzájárult, hogy komorrá, elzárkózóvá váljék. Mindkét fia tüdőbajban halt meg a hetvenes évek végén. Az irodalomtörténeti hagyomány szerint Gyulai Pál biztatására kezdett újra írni a 80-as években. Legjobb regényei ekkor születtek, az írói népszerűséget azonban ezekkel sem sikerült elnyernie. A nála nemcsak sokkal tehetségesebb, hanem sokkal modernebb Jókai is túl volt már ekkor pályája zenitjén, Mikszáth emelkedésének évei már ezek. Pálffy maga is jól látta, hogy kiöregedett a világból, mikor az akadémiai kitüntetésre így válaszolt: „Kertiébe nem ültet senki olyan korhadó vén fát, mely csak helyet foglal, de jóízű gyümölcsöt már nem bír teremni. Kár volt ezt az Akadémiának elfelejteni, mikor reám gondolt."

12 1897. december 23-án halt meg, életének 78. évében, Budapesten. * * * Szülővárosával, mint említettem, nem volt szorosabb kapcsolata. Az 50-es évek eleje után, amikor Szintyéről gyakran belátogatott, csak élete végén tartózkodott néhányszor, hosszabb-rövidebb ideig Gyulán. Rokonainál szállt meg: özvegy Nyéky Alajosnénál a Munkácsy Mihály utcában és Dömény Lajosnál. Kóhn Dávid, az 1899-i emlékünnepély szervezője és helyi szónoka, többször is találkozott vele. Neki mondta egy ízben: „Nincs nekem Gyulán semmi dolgom, csak azért jövök le, mert Ovidiusszal szólva: Nescio, qua natale solum dulcedine cunctos ducit et immemores desinit esse sui." (Nem tudom én, minemű édesség vonzza az embert, hogy szülőföldjét el ne feledje soha). Ebben az időben már kevesen ismerték Gyulán. Pontosabban: még kevesen isrherték. Csak halála után figyeltek fel rá, még az értelmiségiek közül is sokan csak akkor tudták meg, hogy gyulai születésű volt. Kultusza a szép emlékünnepséggel kezdődött. Ez valóban országos jelentőségű volt: a kor egyik legjobb szobrásza, Kallós Ede készítette az 11. Vadnay Károly; Pálííy Albert emlékezete. B. Szle 1898. 94. k. 373. 1. 12. Idézi Szvacsek—Vári id. m. 44—45. 1.