Csákabonyi Kálmán: Békés megyei boszorkányperek a XVIII. században (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 17. kötet. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1960)

A BOSZORKÁNYOK Nem érdektelen Békés megye múltjából a ^boszorkányokat idezni«, mert a boszorkányperek iratai sok anyagot nyújtanak a műveltségi fok megítéléséhez, a kor szemléletére, a gazdasági viszonyokra, a társadalmi rétegek jogállására vonatkozóan. Minden boszorkányhitnek alapja a varázslással okozható szerencsétlenségektől, károktól való félelem. Mindenütt és mindenkor meg volt az a hit, hogy bizonyos egyének a szokott emberi képességeket meghaladó, természetfeletti hatalommal bírnak, s démonok támogatásával, vagy titkos tudományok segítségével mindenkit meggyógyíthatnak, vagy megronthatnak, károkat okozhatnak. E hit szerint a boszorkány az ördöggel szövetséget köt, magát az ördög szolgálatára kötelezi. A szövetségkötés többnyire a boszorkányok és ördögök nagygyűlésén történik, ahová a boszorkányok repülve; seprűkön, botokon, állatokon ülve érkeznek. A gyűléseken a sátán trónon elnökölt, s a neki hűséget fogadó boszorkányt egy jellel (stigma) látta el teste valamely részén; itt tanulják meg mesterségüket, itt főzik az ördögi célokra szolgáló kenőcsöket. I. István király decrétumának második könyvében találkozunk először a boszorkányokkal (31. cikkely »De strigibus«). »Ha valami boszorkány találkozik, vigyék a bírák törvénye szerint az egyház eleibe és bízzák a papra, hogy bőjtöltesse és oktassa hitben: bőjtölés után pedig menjen haza (1. §.). Ha másodízben találtatik azon vétekben, alázza meg magát is böjtöléssel: annakutána a templom kulcsával keresztforma bélyeg süttetvén mellére, homlokára és a válla közzé, menjen haza (2. §.). Ha pedig harmadízben, adják a bírák kezebe.« Ugyanezen decretum 32. cikkelyében a bűbájosokról, ördöngősökről és jövendőmondókról (»De maleficis«) szól. »Hogy Isten teremtménye minden gonosznak ártalmától ment maradjon és senkitől kárvallást ne szenvedjen, hacsak Istentől, ki előmenetelét is adja, tanácsi végzésből vetettünk nagy rettentő tilalmat az ördöngös tudománnyal egy embert is eszéből kiforgatni vagy elveszteni ne merjen (1. §.). De ha mégis ember vagy asszonyember ennekutána ilyetén dologra vetemednék, adják annak a kezébe, akit megrontott, vagy rokonai kezébe,