Szűcs Sándor: Békési históriák (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 6. kötet. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1959)

Vén Márkus, a hamis tanú

Yén Márkus, a hami§ tanú Békés megye földjéből nem csak a Berettyó Sárrétje kért részt hajdanában, hanem a Körös is jussolt belőle, áradásaival jókora területeket véve birtokba. Az ilyen vírjárta földeken nagyon bizonytalanok voltak a városok, falvak, határmesgyéi. A jelül hányt kis halmocskákat esztendők során elmosta, mosogatta az őszi-tavaszi ár. De meg a kóbori természetű pásztorok a nyájjal, gulyával szándékosan is simára tapostatták, hogy ne szúrja ott a szemüket, mehessenek szabadjokra. : »Isten földje ez,— mondván, — (n^nos a szélén se tilalomfa, se cúca, akinek dolga van rajta, az járja!« Ilyen szomszédok prédája volt a Peres-föld is. A mi időnkben már Szeghalomhoz tartozott, de az ottankörül élő öreg tanyai majorosok egybehangzóan vallották, mikor arra jártam, hogy »bár törvényes igazság szerint mindig is ezé a városé volt, régente száz esztendőkig Tárcsa meg Körösladány bitorolta«. Ügy körül ölelte a Körös árja, hogy csak e két falu népe járhatott rá legkönnyebben. A szeghalmiak csak téli időben csaphattak oda jószágot avar-legelőre, mikor a jég hátán átkelhetett a gulya. De amazok nem tűrték a harmadikat! Elég volt, ha ők egymással marakodtak. Ha a ladányiak voltak erősebbek, akkor a tarcsaiak feje kapott léket, amikor pedig ezek győztek, a ládányi pásztorok vérét itta lel a föld. Gulyások, juhászok méregették itt össze ónosfájuk hosszát. Végtére aztán kimondták a bölcsebbek, hogy elég volt az cmbcrhalálhól, menjen perre a dolog! Ki is szállt a bíróság. Lehet már ennek felesen jó háromszáz esztendeje. De a Peres-zugnál ma is áll az a nagy fa, amelyik alatt a törvényt tartották. Csakhogy nem leltek ám se halmot, se árkot! Szólt hát a főesküdt: »Jöjjön Márkus András, a ládányi tanú!« Hozták is mindjárt a szék elébe. Vén volt már. nem akadt nála senki korosabb, a fésű se állt már gyér fehér hajában, úgy reszketett az ina. »Tizcnket esztendős gyerekecske lehettem az utolsó határjáráskor, midőn ládányi eleink meghányták a zugi halmot, annak tetején pediglen az én meztelen fenekemet, hogy jól emlékező tanú legyek, ha úgy hozná sora«. Ezt vallotta, mire aztán leesett a tarcsaiak álla. »Nahat akkor tegyen hitet kelmed .zava igazára !« Megesküdött, hogy az a föld, amelyiken áll, nem a tarcsaiaké, hanem ládányi határ; ha nem igazat szólna, ne fogadja be a sír, á föld kivesse, a Körös örvénye hánytorgassa testét! Szavaztak a bírák és utána kimondták a törvényt, hogy attól a naptól fogva a ladányiakat azon a határon senki ne háborgassa, mert az az övék.