Hanzó Lajos: Feudalizmuskori árutermelés és iparfejlődés Békés megyében (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 5. kötet. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1959)

1543-ban találkozunk, amikor is Farkas Bálint gyulai bíró és 12 tagú tanácsa megerősítette a nagyváradi céhszabályzatot. Ezt Mátyás adta ki 1489-ben és Brandenburgi György 1516-ban megerősítette. Abból a tényből, hogy más céh szabályzatát fogadták el a gyulaiak, arra következtethetünk, hogy az ipar minden felfelé mutató tendenciája ellenére is a kézműiparosok száma még kevés volt, mert a céhszabályzat kiállításáért fizetendő taxát nem tudták előteremteni és inkább mint a nagyváradi céh leányszervezete élték az életüket. Maga az a tény azonban, hogy ezt a szabályzatot magukra nézve kötelezőnek elismerték, lehetőséget biztosít arra, hogy a középkori kézműiparosok életének néhány megyei részletét megismerhessük. A jelzett szabályzat előírja, hogy a céh tagjai évenként egyszer gyűljenek össze a céhmester házánál, ahol két céhmestert választhatnak, akik azután a többiek gondját viselik. A céhmestereknek esküjük letétele után jogukban állt a céh összes ügyeit teljes autoritással intézni, a mesterségre vonatkozó rendelkezéseket kiadni, továbbá törvényt és igazságot tenni a céhtagok között felmerülő termelési kérdésekben és ilyen alkalmakra tanúként bárkit meghívhatnak. A bíró consensusával, 2 esküdtbíró segítségével még executiót is folytathatnak. Annak ellenére, hogy a legényt ebben az időben mesteréhez a tanviszony fűzte, rendkívül aprólékosan dolgozták ki azokat a rendszabályokat, melyeknek révén a céh tagjai közé kerülhet. A gyulai szabók ilyen alkalmakra kívánalomként állították fel, hogy mindenki, aki a mesterlevelet akarja elnyerni, szándékát a céhmesternek tartozik bejelenteni, aki ez alkalomból összehívja a mestereket és ez, alkalommal 2 mester elővezeti azt, aki felvételét kéri, megtudakolják tőle, hogy, törvényes házasságból származik-e, szolgálati idejét hol, melyik mesternél, vagy uradalomnál töltötte ki. Ha ilyen vonatkozásban ügye rendben van, akkor a céhnek 4 Ft-ot, a céhmesternek pedig 25 Ft-ot fizet. Ezután megeskettetik őt, hogy a céh érdekeit mindenkor szem előtt tartja és titkait nem árulja el. A mesterek állandóan arra törekedtek, hogy a céh-szervezetet minél zártabbá tegyék, minél kevesebb legyen a céhtag és így különféle, a fentieket meghaladó összegek lefizetésének követelésével igyekeztek nehezíteni a bejutást. Különös gonddal igyekszik a szabályzat megakadályozni a legényfluctuációt: megköveteli, hogy egy hónappal előbb tartozik a legény jelenteni clmcnetcli szándékát, ha a mester engedélye nélkül távozna, akkor más mester nem fogadhatja fel, ha mégis: jelentős pénzbüntetéssel sújtják a mestert. A XVI. században folyó legényvándorlás serkenti a mestereket arra, hogy foglalkozzanak olyan kérdésekkel is, hogy mi legyen a más városokból, vagy oly helyekről bevándorló legény, helyzete, ahol nincsen céh. Az illetőről ilyen alkalommal a kontárságot feltételezik, megengedik neki, hogy 2 hétig gyakorolhassa iparát, abból a célból, hogy pénzt szerezzen magának, azutám 2 cseber borral (a cseber korabeli űrmérték: nagysága vidékenként változott, rendszerint 42,42 liter volt) »engesztelheti« ki a mestereket. DolgGzni csak bérért dolgozhat ezután. Ha valamelyik mester ilyen beköltözöttet 2 hétnél tovább foglalkoztatna, büntetéssel sújtják.