Napfényben gyantacsöpp. Szűcs Árpád festészete (Gyulai katalógusok 9. Gyula, 2000)

városhoz, Szegedhez (még akkor is, ha ez a város kevéssé viszonozza ragaszkodását), és hűséges barátaihoz, emlékeihez. Ha festészetének témavilágát vizsgáljuk, mindenekelőtt Szeged motívumaira lelhetünk. A Szegeden megtelepedő csavargó fiatalemberre meghatározó hatással vannak a „nagyváros" díszletei, melyek csak később és nem könnyen fedik fel lényegüket. A Dóm, a városháza, a híd, a rakpart lépcsősora, a Dömötör torony mind-mind olyan épület, olyan várostörténeti monumentum, amely egyszerre az alkotó életét meghatározó városképi motívum és képépítő elem. Nem elégszik meg mindezek fényképszerű reprodukálásával, őt a lényeg érdekli. A formák viszonyrendszere, a motívumok egymáshoz kapcsolódása térben és időben, a város meghatározó, érzelmi stigmaként is jelenlévő lokálpatrióta vállalása. S épp ezáltal, hogy többet szeretne elmondani erről a városról, újjáépíti azt. Mint a költő, aki hasonlatok, metaforák, ritmusok, rímek, dallamok segítségével alkotja újjá a valóság racionális képeit, úgy alkotja újjá Szűcs Árpád ezt a várost. Van ilyen: Szűcs Árpád Szegedje. S ez a városkép több egyszerű látványnál, képeskönyvnél, kirakós játéknál - ez a város történetiségében, épített alkotásaiban, jellemző motívumaiban, szerelmes sétáiban, részeg hajnalaiban, felfedező utak élményeiben egyszerre dokumentálható. A lélek tárházában, melyhez nem csupán neki van kulcsa. Ebben a Szűcs Árpád-i Szegedben nőhet a Dóm önmaga fölé, mint ahogy önnön erejét meghaladó hites fogadalommal teremtette meg ezt a város; válhat eget nyársaló jelképpé, mely világszerte hirdeti a kultúra emelkedettségét. így láthatjuk egyszerre a soha nem látható hídíveket, a vasrács-szerkezetet, a túloldali városképet, a felvezető csigalépcsőt és a folyón evező halászt. Ebben a szimultán ábrázolásban fordulhatunk egyszerre a csigalépcsővel, s tárul elénk a sohasem szemlélhető kép a városházával és platánsorral. A tiszta formákhoz való ragaszkodást, a kristályos szerkesztésmódot, a geometrikus rendteremtést, a lényegre törő egyszerűsítési törekvést a költészet, a zene, a mese érzelemgazdag tónusával oldja harmonikussá. Ezzel a szintézissel juthat túl a konkrét látványon, fölragyogtatva általánosság és különösség művészi egységét. Ezért többek festményei szegedi ihletésű képeknél, hiszen a látvány, elvonatkoztatva konkrét motívumoktól, architekturális költemények, (az építészet megfagyott zene), általános viszonyrendszerek, - nagyszerű műalkotások. A z architektúra iránti fogékonyságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy képei között igen sokat ihletett a gótika élménye. A hat-hétszáz éves stílusirányzat olyan emelkedett gondolatok hordozója, x Jmely új értelmet nyer a huszadik század elembertelenedő, kiüresedő, hitet vesztett világában. Újjáépítve a gótikus íveket, oszlopkötegeket, átszerkesztve a hálós boltozatokat, fényben fürdetve a hatalmas tereket, rózsaablakokat, a lélek szárnyalást, a belső fény ragyogását megfestve egyszerre teremt szigorú és szabad rendet, egyszerre kelti a hit magasztos erejét és a lélek belső szigorát. Üzenetek ezek a képek, egy huszadik század végi festő folytonosságra figyelmeztető alkotásai. Í

~1estményeinek jelentős részén két szín dominál: a kék és a barna. A fölöttünk feszülő, madarakat vedlő *i ég kékje, a vizek kékezüst csillogása, a levegő kékes remegése. A termékeny föld barnája, a vízmosások , barnája, az esti egek barna búcsúi. S mert képein épp e két - sok tekintetben ellentétes - színre épít, ezeket „békíti", a kettő színtézisét kutatja - felruházza őket emberi jelentésekkel, szimbólumokká gazdagítja, továbbgondolható asszociációs utakat nyit. így értjük meg a fölsejlő kékekből a tisztaság utáni nosztalgiát, így emelkedik a kék szín a szellemiség látható megjelenítőjévé, így lesz a kék a szent. Es vele szemben, de elválaszthatatlanul a barna a földhözragadtság, az anyagiság, a testiség, a profán. S mert életünk során mindenkinek kijut mindkettőből - ezért kell keresni együttlétezésük titkait, varázsait, a két szín szintézisében rejlő festői mondandót... Orfeusz az imádott Euridikéért leszáll az alvilágba, s önként vállalja a visszatekintés tilalmát. Csakhogy szerelme erősebb fogadalmánál. Vajon milyen pillanatban festette Szűcs Árpád Orfeusz című képét? Kivel értett egyet - a tétovázó lantossal vagy a rettegve is bizakodó Euridikével? Már a kérdésfelvetés is költői, hiszen jól tudjuk, a művészet alvilági kirándulás, pokoljárás, önként vállalt szenvedések és föloldozasok drámai sorozata. Van aki eljátssza, van aki megéli ezt a rá osztott sorsot. Szűcs Árpád megélte. Nem programszerűen, sohasem kívülről kínált mézesmadzagok vagy ostorcsapások nyomán festette képeit. Mindig a belső szükség, a fölgyülemlett mondanivaló inspirálta alkotásait. Ez a festészet nem is lehet napi program, nem válhat árucikké, nem cserélhető bankjegyekre. Orfeusz kemény, mondhatnánk kegyetlen sziklák között, az alvilág kapujában, a természet erőinek és az emberi indulatoknak kiszolgáltatottan áll. A döntés pillanatában, amikor még sorsa saját kezében van. Egy régebbi képén a távolba vesző hegyvonulatokkal szembesítette felkiáltójel figuráját. Most is önmagával néz farkasszemet, akárha a sárkánnyal veszi fel a küzdelmet, ha északi fjordok kalandora, ha emlékeivel birkózik, ha hajósok vagy alpinisták sorában áll. Önmagával néz farkasszemet - de valamennyiünket szembesít világunkkal. Orfeuszi reménnyel - költői tisztasággal. A döntés pillanataiban. TandiLajos 12