A gepidák. Kora középkori germán királyság az Alföldön (Gyulai katalógusok 7. Gyula, 1999)

B. Tóth Ágnes: „Gothiskandza”-tól a Tisza vidékig. A gepidák eredete, vándorlása, korai régészeti emlékanyaga

a hunok 447-es balkáni hadjáratában, majd a 451-ben lezajlott catalaunumi (mauriacumi) ütközetben is. Ez utóbbi kapcsán Jordanes így írt róluk: „Itt volt a gepidák megszámlálhatatlan seregeivel a nagy hírű király, Araarik is, aki Attilához való nagy hűsége miatt ennek tanácskozásaiban is részt vett. Az éles elmével mérlegelő Attila ugyanis az összes főnökök közül őt és Valamert, az osztrogótok királyát szerette a legjobban. Mert Valamer titoktartó volt, nyájas beszédű és a cse- 5. kép. lekben járatos, Ardarik pedig, mint Kisvárda-Daruszigeten előkerült fésűk és korsó mondtuk, hűsége és eszessége által (ISTVÁNOVITS 1998A. 4. kép alapján) emelkedett ki. Méltán is hihetett nekik, akik rokonaik, a vezegótok ellen készültek harcolni".

24 Már a nevezetes csatát megelőző éjjel a gepidák összecsaptak a frankokkal és jól jellemzi a résztvevők számát, hogy Jordanes szerint 15 ezren haltak meg közülük. Ez a hadjárat okozhatta, hogy néhány írott forrás a gepidákat a hunokhoz sorolta, s néha össze is keverte velük őket (Salvianus, Malalas).

30 Bóna István a hunokról és nagykirályaikról írott könyvében a gepidák királyát, Ardarikot ügy jellemezte, mint aki kiváló tulajdonságai alapján, Attila személyes kegyelméből emelkedett a királyi hatalomba, talán éppen a korábbi gepida királyi ház képviselőinek ellenében.

31 így Ardarik feltétel nélkül hűséges volt a nagykirályhoz, annak haláláig. Ardarikot családi kapcsolat is fűzte Attilához, hiszen ez utóbbinak a fia, Giesmos a gepida királyi családba nősült. Ardarik hatalomátvétele a gepidák élén a feltételezések szerint nem békés körülmények között zajlott le. A feltételezett gepida belháborűhoz a régészeti kutatás egy kincshorizontot kapcsol (Ormod, Tóti, Gelénes); ennek leggazdagabb eleme a Kárpát-medence kora népvándorlás korának legkülönlegesebb leletegyüttese; a szilágysomlyói kincslelet. A leletet a Kraszna felső folyása mentén, egy völgy bejáratánál rejtették el; a két, egyenként sok darabból álló együttest különkülön (edényben? zsákban?), csekély mélységben ásták be a földbe. Az 1797-ben meglelt I., majd az 1889-ben előkerült II. lelet egyazon telken látott napvilágot; s mivel tehát egymástól nem túl nagy távolságban rejtették őket, így az nyilván egyazon alkalommal, menekülés közben történhetett. A nemesfém mennyisége (5,466 kg arany és 2,536 kg ezüst) már önmagában is jelzi, hogy a kincsek eredetileg igen magas társadalmi állású személy(ek), egy nép vezető(i)nek a kezében lehettek. Az I. kincs legnagyobb részét a római császároktól ajándékba kapott aranymedaillonok teszik ki (az összesen 15 darabból 12), amelyet már előkelő barbár viselőik igénye szerint láttak el kerettel és füllel, illetve 3 db, a legnagyobb súlyúak, amelyek az előbbiek barbár utánzataként készültek. Egy barbár uralkodó ugyanígy ajándékként, s egyben rangjelzőként kaphatta azt a hatalmas méretű onyxfibulát, amelyhez hasonlóval csak a római császár foghatta össze a 21