Jazigok, roxolánok, alánok. Szarmaták az Alföldön (Gyulai katalógusok 6. Gyula, 1998)

Kulcsár Valéria: A szarmaták temetkezési rítusának jellegzetességei az Alföldön

egyik, amikor korábbi korszakok sírhalmait (ezek több méter átmérőjűek és magasak is lehettek) használták fel másodlagosan, ide temetve saját halottaikat (1. kép). A másik esetben egyegy kortársuknak emeltek önálló kurgánt. Az is előfordult (ez különösen a legkorábbi, ún. szauromata időkre jellemző), hogy néhány embert temettek egy halom alá, esetleg a családfővel a középpontban, s őt vették körül családtagjai, esetleg szolgái (2. kép). Feltártak fából ácsolt sírkamrában eltemetett halottakat is, s e kamra fölé került a földből (a kőben gazdag vidékeken - pl. az Uraiban - kővel kombinálva) épített halom (3 kép). Az egyszerű aknasírok divatját bizonyos időszakokban a katakombák váltották fel. Ez a szerkezet egy mélyre leásott aknából áll, amelyre merőlegesen (vagy egyéb szögekben) alakították ki a tulajdonképpeni, az akna falába vájt, boltívszerűen kiképzett sírgödröt. A sírmellékletek egy része - főként az áldozati állatok csontjai - gyakran kerültek a katakombák aknájába, amelyet kőlappal vagy fával zártak el magától a temetkezéstől (4. kép). A katakombás temetkezési mód egyszerűbb változata a padmalyos sír (más korszakokban is ismert, pl. a hunkorban, a honfoglaló magyaroknál, de egyes vidékeken - többek között Beregben - ma is szokásban van), amelynek hosszanti oldalába vájják bele a halott „kamráját" (5. kép). A keleti szarmatáknál főként a késői időket (i. sz. II—IV század) jellemzi. Jellegzetes szarmata temetkezési mód a halott diagonális fektetése a széles sírgödörben (6. kép). Ez a hagyomány a legkorábbi időkben (i. e. VI-V század) tűnik fel, majd évszázadok múlva, az időszámításunk kezdete környékén tér vissza (ennek az igen sokféleképpen értelmezett szokásnak a „reneszánsza" egyelőre a megoldatlan kérdések közé tartozik). A halottak tájolása korszakonként és területenként eltér, a legelterjedtebb tájolási tengely azonban mindvégig az észak-dél. A Kárpát-medencébe elsőként bevándorló szarmata törzs, a jazigok fejjel délnek helyezték örök nyugalomra a halottaikat, és valószínűleg ezt a tájolási irányt vették át a később bevándorló (valószínűleg nagyobb néphullámok és beszivárgó kisebb csoportok egyaránt voltak köztük) keleti hullámok népességei is. Csak így magyarázható meg az a tény, hogy a feltárt és dokumentált alföldi temetkezések mintegy 65%-a déli orientációjú. Mennyiségileg a második helyen következnek azok a sírok, amelyek tájolását a feltárók nem rögzítették (22%), és ezért értékelhetetlenek. A többi tájolási irány aránya elenyésző: E-D 6,6%, Ny-K - 3 % és K-Ny - 2,8%. A fejjel észak felé irányított szarmata halottak kis száma azért különösen érdekes, mivel már a jazig bevándorlás idején és a későbbi évszázadokban fokozottan az északi tájolási mód hódított a Kárpátoktól keletre, főként a Fekete-tenger északi partvidékén élő szarmaták körében. A déli orientációjú sírok dominanciája származhat abból, hogy az - orosz és ukrán szarmata kutatásban - közép szarmata kornak nevezett időszakban a déli tájolás uralkodott, s ennek a kornak a kultúráját képviselték a jazigok is. Vagy pedig - valamilyen általunk ismeretlen okból fordult meg 180 fokkal az elhunytak irányítása (esetleg valamilyen földrajzi jelenséghez kapcsolódott - hegy, folyó stb. -, amely a Kárpát-medencében másként jelentkezett, mint attól keletre). Az általánostól eltérő tájolási irányok idegennek, különlegesnek számítanak a kárpát-medencei szarmatáknál. Tanulmányozásuk érdekes következtetésekre vezethet. Az északi orientációjú sírok térképre vetítése után például szembetűnővé válik, hogy ez a hagyomány az Alföldön csak egyes régiókra jellemző. Bizonyos vidékeken egyáltalán nem lelhetők fel, ami különösen feltűnő pl. Szeged környékén, ahol a kulcsfontosságú földrajzi helyzetnek köszönhetően - a Tisza és Maros találkozási pontja - egyébként számos szarmata temetőt ismerünk. Az északi tájolású lelőhelyek több mint harmada a Tisza-Maros-Körös közén koncentrálódik. Ezeknek a síroknak a keltezése különböző: a legkorábbi közülük a II. századra tehető, a legkésőbbi 106