Jazigok, roxolánok, alánok. Szarmaták az Alföldön (Gyulai katalógusok 6. Gyula, 1998)

Kulcsár Valéria: A szarmaták temetkezési rítusának jellegzetességei az Alföldön

Visszatérve a rituális törésre feltétlenül meg kell említenünk a tükörrongálás szokását. Kevés olyan szarmata hagyományt ismerünk, amely általánosan jellemző lenne az egész szállásterületre az Uraitól a Dunáig, és amely végigvonul több korszakon keresztül az i. e. VI. századtól egészen az i. sz. IV századig. Ezek közé tartozik a tükörtörés szokása, és a töredék, a széttört tükör darabjainak, illetve a megrongált, de ép (pl. megkarcolják, letörik a szélét stb.) példány elhelyezése a sírban. A tükörmelléklet módjainak százalékos összehasonlítása egyértelműen arra utal, hogy a legszélesebb körben elterjedt szokás a töredék sírbahelyezése volt. A római kori alföldi Barbaricumban a tükröket az esetek túlnyomó többségében női sírokban - ritkán gyermekeknél - találják. Magyarázható lenne ez azzal, hogy eredendően elsősorban női használati tárgy, azonban a keleti szarmata anyagban mind női, mind férfi-, mind gyermeksírban előfordulhat, bár alapvetően itt is a női sírok gyakori melléklete, s csak ritkán kerül elő gyerekeknél és férfiaknál. A fentiek alapján az a tény, hogy a Kárpát-medencében a tükörmelléklet a női sírok sajátja, inkább kapcsolódhat esetleg egy olyasfajta képzethez, mint az a japán mondás illetve képzet, amely szerint „a tükör a nő lelke". A legelterjedtebb melléklet típus a kerámia. Az ismert sírok több mint a felében került elő edény. Egyaránt gyakran helyezték férfiak és nők, felnőttek és gyerekek mellé. A jellemző az, hogy a halott lábánál találnak egy edényt (7. kép). Ha több van, és 7. kép. Alföldi szarmata temetkezés nem a lábnál, hanem egyéb helyen, esetleg a láb és (a szerző ásatása) fej tájéka között elosztva, az már elüt az átlagtól, és valamilyen idegen elemre utal. Megfigyelték például, hogy a fejnél elhelyezett edény leggyakrabban az átlagostól eltérő tájolással párosul, vagyis főként az északi és a Ny-K-i, illetve K-Ny-i orientációjú sírokban fordul elő. Sajnos az ilyen különleges, az általánostól eltérő jelenségek száma adott esetben túlságosan jelentéktelen ahhoz, hogy határozottan el lehessen különíteni etnikai csoportokat. A későbbi kutatás eredményeként erre talán még adódik alkalom. A különleges jelenségek közé tartozik az is, hogy a temetkezések egy részében a késeket nem az evilági funkciójuknak megfelelő helyen - vagyis az öv tájékán -találják, hanem az edény társaságában, mellette vagy alatta, esetleg benne. Ebbe a kategóriába sorolhatók azok a kések is, amelyek edény nélkül, de a lábfej környékén kerültek elő (elképzelhető, hogy szervesanyagból készült edények mellé helyezték őket). Szinte kizárólag nőket temettek kés-edény együttessel. Az ilyen lelőhelyek többsége a Duna-Tisza közén, illetve a Dél-Alföldön található és csak kivételesen fordul elő a Tiszántúlon: a hortobágy-porosháti temetőnek pl. egyenesen specifikuma az edény-kés együttes előfordulása a lábnál, illetve más testrésznél. (A temetőkben egyébként gyakran megfigyelhető valamilyen szokás, amely csak arra az egy közösségre jellemző.) A szokás eszmei háttere esetleg az lehetett, hogy az étel elkészítésével kapcsolatos teendők, melyeknek tárgyiasult jelképe az edény és a kés, a társadalmi munkamegosztásban a 112