Síkban és térben. Oroján István kiállítása (Gyulai katalógusok 5. Gyula, 1998)

Ember Mária: Egy magányos modern

Még nem felejtettem el, hogyan kapaszkodtam fel egy meredek lépcsőn Oroján István padlás-műtermébe, pedig már tíz éve is megvan annak. Velem volt kedves barátnőm, Koszta Rozália festőművésznő, akinek korai és váratlan halála miatt azóta is perelek a sorssal. A padlástérben kialakított műhelyben meglepetések vártak rám. Nagyméretű, geometrikusán absztrakt festmények. Erős színek - pirosak, narancssárgák, mint a vérbe mártott narancs, vagy némelyik alföldi naplemente. - Egy magányos modern - gondoltam mindjárt, hiszen akkoriban... jóllehet Dömötör János, a hódmezővásárhelyi Alföldi Tárlat rendszeres megrendezője, már beengedett nem-realista, nemrfigurális műveket is a kiállításaira, „alföldi művészet"-nek mégis a hagyományos, a megszokott számított: a látvány festészete. Ezzel szemben Oroján István egy korongot tett ki a falra, amelynek a két fele elmozdult egymáshoz képest. A műtermében pedig... nagy síkokból építkezett, mint az Alföld. Ezek a síkok néhol bevágott szélekkel illeszkedtek egymáshoz, hangsúlyozott kontúrokkal, ellentett színekkel. A szentendreiek rokonának látszott inkább, nem az „alföldi" festészeti irányhoz tartozónak. Olyasmit próbálgatott, amit Barcsayjenőefféleképpen magyarázott azoknak, akik megdöbbentek híres fekete képei láttán: „Az is festő feladat, kitalálni, hol van egy arany négyzet a helyén - a fekete mezőben". Elvont mértani formákkal kísérletezett Oroján István, akkor még fotóriporter és tördelőszerkesztő az országos román lapnál, a „Foaia noastra"-nál, Gyulán. О maga is ott lakott, lakik azóta is. Akkoriban, emlékezetem szerint, szobrokat még nem csinált, és amikor a BARÁTSÁG ez évi első számában közreadtuk Ibos Eva által jól megrajzolt pályaképét („Humánus konstruktivizmus", 655. oldal), kedvtelve nézegettem azokat a felvételeket, amelyek az általam ismert festményeinél lágyabb, lírai absztrakt szobrait mutatták. „Ujabban kiderült- írta említett elemzésében Ibos Éva -, hogy Orojánban lakozik egy »homo ludens« is, játékos kedve azokon a szinte légies kompozíciója képein érhető tetten, amelyeken apró motívumok »lebegnek« a képtérben. " Magam úgy vélem, hogy Oroján visszafelé halad, a cézanne-i leegyszerűsítéshez, amikor valóságos házak, fák, bokrok helyére azok elvonatkoztatott sémái kerültek: a konkrét látvány ihlető atmoszférája még ott lengedezett a festményen, ám maga a konkrét látvány eltűnt. Csak nyugtalanító nyoma maradt... (Barátság, 1995. szeptember 15.) 47