Síkban és térben. Oroján István kiállítása (Gyulai katalógusok 5. Gyula, 1998)

Ibos Éva: Oroján

dája erősítette, hogyan lehet egy határmenti kisvárosban, Gyulán letelepedve túlélni a magyar-román ellentét által táplált kétségeket, s hogyan lehet a hagyományokba merevedett, a helyi közízlés által favorizált ál-realista alföldi festészet nyomasztó szomszédságában kitartani a nonfiguratív képalkotás mellett. Egyetlen módon: a nagyvilágra figyelve. Oroján Istvánt nem is szűkebb pátriája, hanem a Bak Imre, Nádler István, Fájó János, Hencze Tamás nevével fémjelzett konstruktivisták budapesti csoportja fogadta be, s ezen túl a még tágasabb Európára való figyelés vonzotta pl. a velencei biennálék elengedhetetlen látogatása, s a koncepciózusán megválasztott nyugat-európai tanulmányutak sora. S a következmény? Egy nagyon határozottan és következetesen építkező művészpálya, mely a céltudatosan választott síkkonstruktivizmus mellett kötelezte el magát. Ami lényegében nem más, mint a rend s a „tiszta" képi formák művészete. Oroján művészetének külön erénye, hogy a szigorúság - mely a stílus korai szakaszában szinte kötelező - nem kötötte béklyóba, s még mielőtt fáradt önismétléssé degradálódott volna; kimozdult addigi pozíciójából. Nem önmaga ellentétébe csapott át, hanem saját képi nyelvét megtartva, de ugyanakkor gazdagítva és fellazítva hozta létre újabb alkotói periódusait. Az is kiderült, hogy létezik Orojánban egy homo ludens, amely Miro-i könnyedséggel - bár szűkszavúbban jön elő belőle. Nem teljes az életmű grafikái és plasztikái nélkül. Ezek nem festészetének kísérőjelenségei, hanem azoknak a gondolatoknak a megnyilvánulásai, amelyeknek az a két műfaj az adekvát megfelelője. A grafika - kisebb méreténél, s gyorsabb megvalósítása révén - szükségszerűen az intimebb, bensőségesebb témák területe. A plasztikában pedig Oroján „puhább" lénye kerül előtérbe. A fa szervessége folytán itt nyilvánulnak meg a művész legszorosabban emberre vonatkoztatható gondolatai. Az összefoglaló, ám érzékenyen pulzáló formákban a teljességre való törekvés igénye lappang. Ezek a művek mind formailag, mind érzelmileg mintha Bráncusi köpönyegéből bújtak volna elő. Ez a rokonság nemcsak szobrászi. Kérdés, hogy Bráncu§i és Oroján román származása jelent-e valamiféle atavisztikus kapcsolatot kettőjük között? Föltehetően igen, s akkor ez azt jelenti, hogy egy olyan folytonosság része Oroján művészete, amely a mélyen lévő gyökerekből táplálkozik a jelen benyomásainak formáló hatása alatt. Hiszen Oroján művészete nem előzmények nélküli (talán elég, ha csak Mondrian és Kassák Lajos munkásságát idézzük föl) de éppen ez adja meg hitelét. A múlt, jelen és jövő kapcsolata képezi azt a szilárd vázat, amelyen biztonságosan otthon lehet ember és művész. Hogy Oroján leendő művészete hogyan kapcsolódik a jövőhöz, a következő 50 éves számvetés fejti majd meg. (Szeged, 1997.) 10