Zúduló sasok. Új honfoglalók - besenyők, kunok, jászok - a középkori Alföldön és a Mezőföldön (Gyulai katalógusok 2. Gyula, 1996)

Hatházi Gábor: Besenyők és kunok a Mezőföldön

- letelepítésével is összefüggésbe hozható. (Mindenesetre e terület nemzetségi eredete és XV-XVI. századi kun székhez tartozása máig nem tisztázott.) Miután a kunok beléletét - okleveles gyakorlatot nem, vagy alig igénylő - nomád szokásjog uralta még a XIV. század jórészében is, írott emlékek e korszakról alig állnak rendelkezésükre, a Mezőföld esetében pedig teljességgel hiányoznak. Éppen ezért megint csak felbecsülhetetlen értékű ismereteket nyújt az ebben a legérdekesebb, átmeneti korszakban lakott, a magyarországi kunság 3-5. generációjának emlékeit őrző, Perkáta - Kőhalmi-dűlői szállás régészeti anyaga. Bizonyos, hogy ezek a kunok már megindultak a magyarságba való betagolódás útján: keleti hagyományaik mind halványabb emlékei és az egyre nagyobb teret nyerő, helyi magyar elemek sajátos keverékkultúrává ötvöződtek. Halottaikat - kiknek embertanijellege az alacsony termetű, rövid fejű, ún. „europo-mongolid" típushoz sorolható (Ery Kinga meghatározása) - látszólag már keresztény módra, a templom köré temették, gyakran szöggel összeerősített deszkakoporsóban. Karjuk sokszor a mellen vagy ölben összekulcsolva pihent. Viseletükben is egyre több a magyar, gótikus ízlésű divatcikk: a ruhára, pártára süvegre felvarrható, ezüst vagy réz (néha aranyozott) díszlemezkék, a pityke- és csörgősgombok, gyűrűk és csatok. Mindezek arról is árulkodnak akárcsak a magyar pénzek -, hogy kunjaink már bekapcsolódtak a térség árutermelésébe is, saját (kezdetben főként állattartásukra alapozott) cikkeikért cserében jutottak - a környező falvak, esetleg a marhavásárairól is híres Fehérvár piacain - ékességeikhez. Ugyanakkor e tárgyak viseleti módja a steppei divat továbbélését jelzi. A gótikus díszlcmezkéket sokszor találtuk a mellkason, gyakran jobboldalt, esetleg váll és csípőtájon. Ez a többi alföldi kun temetőből is jól ismertjelenség a Képes Krónikában sokszor ábrázolt keleti kaftán-viselet meglétét bizonyítja. A gombokkal az inget fogták össze nyak- és hastájékon, de előfordultak - a még férjhez nem ment leányoknál - pártadíszként homlokon, vagy néhány díszlemeznél is megfigyelhetően: övről lelógó szalagra varrva. Egyáltalán: az egykorú magyar temetőkhöz képest összehasonlíthatatlanul gazdagabbak a kun sírok. Ez főként a nőkre és gyermekekre érvényes, akiket - a keresztény felfogással szöges ellentétben - teljes pompában, felékszerezve készítettek fel a túlvilági útra. A női sírok kiemelkedő ékszerei a gömbdíszes fülbevalók, azon kevés tárgyak egyikeként, melyek teljes bizonyossággal köthetők a kunok hagyományos viseletéhez. Eredetük a bizánci kultúrkörre, s annak tágabb peremterületeire (Kaukázus, Dél-Oroszország, Balkán) vezet vissza, s a fülbevaló viselését évszázadokra elfelejtő Magyarországon való ismételt feltűnésük a kunoknak köszönhető. Pogány „csökevény", hogy útravalóul sokszor ott találjuk a halott mellett mindennapi életük fontos eszközeit: kés, borotva, fátokba bújtatott ár gyűszűvel, ár-szerű szúróeszközök, tőrként meghatározható, szegecselt végű keskeny pengeféleségek, csont vagy ólom tűtartók, tű, orsógomb, hálókötő tű. Esetenként tűzszerszám is került a sírba: ún. „tűzpatkó", vagyis csiholóvas, illetve azt helyettesítő sarkantyú töredék kovával. Ezeket többnyire az övükre függesztve, vagy az arra szerelt, néha lánccal záródó, gyöngyökkel kihímzett, esetleg - hadi tevékenységüket áttételesen jelző - leselejtezett páncélingek tenyérnyi foszlányaiból vagy bőrből varrt tarsolyokban ta51