Zúduló sasok. Új honfoglalók - besenyők, kunok, jászok - a középkori Alföldön és a Mezőföldön (Gyulai katalógusok 2. Gyula, 1996)

Hatházi Gábor: Besenyők és kunok a Mezőföldön

Az itteni besenyőknek a többségi magyarságba való betagolódása sokkal hamarabb mehetett végbe, mint a később megjelenő kunok esetében. Kisebb létszámuk, jóval szórtabb szállásterületük, és így a feléjük irányuló kulturális hatásokra is nyitottabb voltuk, végül a mind több vegyes település bizonyára már a XII. században éreztette hatását. A két népesség összemosódását gyorsíthatták Szent László (1077-95) és Könyves Kálmán (1095-1116) - újabb településhálózati átrendeződéssel együttjáró - törvényei is. A kor templomépítési hulláma ugyanis közvetett előidézője lehetett az addig elkülönülve élő-temetkező besenyő és magyar közösségek új, gyakran már közös településeinek. A templom körüli temetőkben minden bizonnyal ott találjuk már a besenyőket is, akiknél a kereszténység felvétele szinte a magyarokkal párhuzamosan (alig 60-70 éves késéssel) s békésen történt. Hagyományos sámánhitük nem jelentett a tételes vallásokhoz (pl. iszlám) mérhető, ideológiai-kulturális akadályt. Szállásaik a környező magyar falvaktól semmiben nem különböző agrártelepülésekké fejlődtek, végül feudális örökölhető, eladható, elzálogosítható magánbirtokká váltak: a rajtuk együttélő, lesüllyedt besenyők és magyar jobbágyok keveredéséből kialakult szolganéppel együtt. A társadalmi-művelődési hátteret adó életforma e spontán elsorvadásával katonai jelentőségük is megszűnt. Addigi feladataikat a frissen szomszédságukba telepített kunok (Hantos-szék) vették át a XIII. század végén. Ezzel szemben etnikai származástudatuk még ekkor sem enyészett el teljesen. Sajátos, besenyő-magyar kétnyelvűséget tükröz az oklevelek igen gazdag pogány-török névanyaga. Ilyen névvel rendelkezett 1300 táján Tudbegh (<tut „csapat, nép" + beg méltóságnév), és fia Ilbegh (<il „nép"+beg méltóságnév) az 1320-30-as években, 1240-50 táján Zul (rokon egy 1050 táján bizánci szolgálatban álló besenyő vezér nevével), valamint az 1260-80-as években Chutur (<cutur „rossz ember"). További példák a Sárvíz-vidéki besenyők köréből: Beké Bichele, Bodon, Kay dan, Inabur, Kochobur, Ipoch, Omp, Theber, Tege, Urkund. Eme öntudat mozgatórugója mégsem elsősorban a nyelv és a „dicső múlt" átörökítése, hanem az etnikai jellegű kiváltságok ily módon is való hangsúlyozása, fenntartása volt. Végeredményben a besenyő nemesek társadalmi felfelé törekvése sejthető mögötte. A XIII. századtól mind többször szerepelnek tárnokként, poroszlóként, pap-orvosként és királyi emberként az oklevelekben. A sárvízi besenyők köréből ismert első pristaldust (poroszló), a hatvanit (ma puszta Kálóz határában) 1222-ben említik. 1329-ben Veszprémbe költözött, sárvidéki besenyőről tudjuk meg, hogy a Sár vizén malomtulajdonos, 1334-ben a kajdacsi nemes besenyők nemzetségéből származó Bertalan pap tűnik fel a forrásokban. 1412-ben Hardi Miklós besenyő egyik fia, István pécsi kanonok, a fehérvári Szent Miklós egyház prépostja. 1367-ben Szentágotai Miklós fia Demeter besenyő írástudó deákként (lüteratus) jelenik meg. (Királyi emberként való működésük bizonyítékait jobb mellőzni, oldalakat töltene meg.) Úgy tűnik, hogy e folyamatok hatására a Sárvíz-völgyi besenyő ispánság területi és szervezeti egysége is megbomlott, létének utolsó évtizedeire. A „nemes besenyők" azon törekvésük érdekében, hogy kollektív etnikai kiváltságaikat egyéni nemesi statusra váltsák, mindinkább a földrajzilag közelebb eső vármegye felé orientálódtak. Az ispánság „önfelszámolódása" során az északi, Fejér megyei előkelő besenyőket - sa47