Zúduló sasok. Új honfoglalók - besenyők, kunok, jászok - a középkori Alföldön és a Mezőföldön (Gyulai katalógusok 2. Gyula, 1996)

Pálóczi Horváth András: Nomád népek a kelet-európai steppén és a középkori Magyarországon

vette magát körül. Ezért a kunokat egyre inkább az a veszély fenyegette, hogy a király ellenfelei végleg leszámolnak velük. Ez magyarázhatja, hogy 1290-ben IV. László életét három kun főember oltotta ki. Kun segédcsapatok ezek után is szerepelnek a magyar könnyűlovasságban, de már nem ők jelentik a királyi hatalom fő támaszát. Az Anjou-kor hadi népei között, Károly Róbert és Nagy Lajos udvarában, továbbá külföldi hadjárataiban is ott találjuk még a kun és jász lovas íjászokat. A XV. században az ilyen típusú könnyűlovas csapatok jelentősége megszűnik. A tatárjárás után másodszor is betelepülő kunok szállásbirtokait IV. Béla az Alföldön jelölte ki, a tatárjárás alatt nagymértékben elnéptelenedett vidékeken, az 1279-es oklevél szerint a Duna és a Tisza között, a Maros és a Körös között, a Temes és a Maros között és ezen folyók környékén. A nevében ma is kun lakosságra utaló Nagykunságon és Kiskunságon kívül a XIII. században kiterjedt kun szállásterület volt a Körösöktől délre egészen a Temes folyóig. Ezeket a területeket a kunok a hódtavi csata után csaknem teljesen kiürítették. A kunok királyi birtokon, valamint nemesek és várjobbágyok üresen maradt földjein szállhattak meg. Szállásterületük felosztásába és egyéb belső ügyeikbe a király nem avatkozott be. A nádor joghatósága alá tartoztak, autonómiájuknak megfelelően egymás közötti peres ügyeiket a vádlott nemzetségének bírája előtt intézték. A források hét kun nemzetségről tudnak, ezek további nemekre és ágakra oszlottak és ilyen rendszer szerint osztották fel egymás között a szálláshelyül kapott vidékeket. A dél-oroszországi kun és kipcsak törzsnevekkel való egyezések azt bizonyítják, hogy a magyarországi nemzetségek voltaképpen az eredeti kun törzsek töredékei. A név és lakóhely szerint azonosítható nemzetségek a következők. A Borcsól („bors-fiak") nemzetség a Maros és a Temes között kapott szállásterületet, valószínűleg a hód-tavi csata után hagyta el e vidéket. A Kór („kevés, csekély") nemzetség szállásai a Marostól délre, a Harangod mentén terültek el. A Nagykunságot az Olás („egyesítsed") nemzetség népesítette be. A Duna-Tisza közi homokhátságon találjuk a Cserfán („csuka") nemzetséget. Szintén a Duna-Tisza közén szállt meg az Iluncsuk („kígyócska") nemzetség, valamint itt találjuk a Köncsög nemzetséget, de ez utóbbi elnevezés valószínűleg Köncsög ispán, egy XIV. századi előkelő kun főember családját jelöli. A magyarországi helynévi és személynévi anyagban előfordul még a Kongrolu és a Barak név is, amelyek XIV. századi kipcsak törzsnevekkel egyeztethetők. Ahogy a kun nemzetségek törzsekre, a nemzetségi előkelők társadalmi rétege a steppei törzsi arisztoráciára vezethető vissza. A nemzetség már nem vérségi köteléketjelentett, politikai intézménnyé vált, élén a legvagyonosabb, legnagyobb földterülettel rendelkező családokkal. Ez a réteg látta el a katonai parancsnokok és a nemzetségek választott bírái feladatkörét. A XIII-XIV. században a szállásterület tekintélyes részét a nemzetségek élén álló előkelők (kapitányok, ispánok) birtokolták, ahogy ez a leszármazottaik kezén lévő szállásbirtokokból jól visszakövetkeztethető. A kunok középrétegét képviselték a „nemesek", akik az 1279-es oklevél szerint a kirá25