Ando György - Kutyej Pál Gábor (szerk.): Csabensis. Békéscsaba 300 - A Munkácsy Mihály Múzeum Évkönyve 5./42. - „Ami csabai…” múzeumi sorozat (Békéscsaba, 2018)
III. Az újratelepítéstől az 1848–49-es szabadságharcig
Csaba uidéhe „uaduízország” Közepén O abának vidéke csupa síkság" - írja Haan Lajos, városunk első krónikása. Valamikor a sík vidéken szabadon elterülő Maros és Körösök mentén nagy kiterjedésű erdőségek voltak. Az emberi tevékenység folytán eltűnő erdők helyén később a víz vette át az uralmat, így a Csaba újratelepítésekor ide érkezők mocsaras területeket találtak, melyek között a szántók és mezők gazdag talajú termőföldeket és legelőket rejtettek. 1716-ban a szegedi prefektus, Thau Albert, a területet oly pusztának és néptelennek írja le, hogy „majd szét szaggatták a vadkanok". Olyan sok volt a szúnyog és vérszívó bögöly, hogy azok az elcsellengő marhát rövid idő alatt megölték. Haan Lajos szavai szerint Csabától egész Szarvasig és Orosházáig csupa mezőség volt, míg Kígyós, Gyula és Békés felé tavasszal és ősszel oly vizek borították a határt, hogy a város azok közt mintegy úszni látszott. „Csabát rétség környezte, vadruczákés vadlibák ezer énként repkedtek", és Csaba közepén is olyan „nádas rétség volt, hogy ott halakat és vízi madarakat fogdostak". A betelepülés után a község utcái „rendetlenek", mivel a mocsaras területen a házat oda építették, ahol egy magasabb földhátat találtak. Még az 1800-as évek közepén is tavasszal Csabát „végtelen tengernyi víz" vette körül, a lakosság pedig sártutajokon és csónakokon járt a szomszéd településekre. Ezek az áldatlan állapotok a Körös-kanális kiásásával és az 1800-as évek közepétől induló csatornázási és védműépítési munkálatokkal szűntek meg, amikor a Csaba környéki legelőket vízmentesítették. Váncsa Klára 70
