Ando György - Kutyej Pál Gábor (szerk.): Csabensis. Békéscsaba 300 - A Munkácsy Mihály Múzeum Évkönyve 5./42. - „Ami csabai…” múzeumi sorozat (Békéscsaba, 2018)
I. Az őskortól a honfoglalás koráig
D3it cttch az őshorbon? Í gyszerűen szólva: „Vadat és halat, s mi jó falat". Az ásatások révén kicsit árnyalhatjuk ezt a képet: nemcsak az állatcsontokból lehet következtetni az egykori étrendre, hanem az agyagba nyomódva az őskori gabonák lenyomatai, olykor szenült maradványai alapján is. A közösségek a learatott gabonából lepényszerű kenyeret sütöttek, sőt ismerünk olyan bronzkori lelőhelyet is, ahonnan valamilyen gyümölcsös lepény szenült maradványa is előkerült. A természettudományok segítségével újraértelmezhetjük néhány tárgytípusnak a használatát is. Tüzetesebben megvizsgálták az egyik lyukacsos oldalú, hengeres, agyagból készült, korábban parázsborítónak meghatározott tárgyat, és a vizsgálatok tejtermékből származó zsírok maradványait mutatták ki az edény falán. Ez arra utal, hogy ezeket az edényeket minden valószínűség szerint sajtkészítésre használták. Háziállatok közül főként juhot és kecskét fogyasztottak, míg a középső újkőkortól kezdve inkább a szarvas- marha húsát ették. A vadászott állatok közül az őskorban elsősorban a jégkorszak végén megjelent őstulkot ejtették el a leggyakrabban, majd annak megritkulá- sával főként szarvas és vaddisznó volt a leggyakoribb zsákmány. Leginkább a hosszabb ideig lakott települések - mint Vésztő-Mágor - feltárása során lehet megfigyelni az ún. „kagylóhalmokat". A kutatás jelen állása szerint a települések lakói a kagylót akkor fogyasztották nagyobb tömegben, amikor a házakat építették, mert valószínűleg ez volt a legegyszerűbben elérhető táplálékforrás. Dr. Bácsmegi Gábor 14
