Ando György - Kutyej Pál Gábor (szerk.): Csabensis. Békéscsaba 300 - A Munkácsy Mihály Múzeum Évkönyve 5./42. - „Ami csabai…” múzeumi sorozat (Békéscsaba, 2018)

III. Az újratelepítéstől az 1848–49-es szabadságharcig

ÍJucoldpozás a Körösön

j8888S88888888888888SS88S8888S8888888888SS8888888888888S8888888888888888(

A Körösön való faúsztatás Csabán a 18-19. századra nyúlik vissza. A vízi faanyagszállítás már ekkor nagy jelentőséggel bírt. Kedvezőtlen időjárás esetén számos alkalommal még a szárazföldön közlekedők, szállítmányozók is vízre kényszerültek. A faúsztatás a hajózástól abban különbözött, hogy a rakományt nem irányították, hanem rábízták a folyóra. Az úsztatás kasokban, lápokban, rucalápokban történt.

Ezek közül a legsűrűbben használt úsztatási mód a rucalápozás volt, ami azt jelentette, hogy darabonként eresztették a tűzifát a folyóba. A lépésben úszó rakományt egy csónakos kísérte, aki a fennakadt fákat eligazította, a végcélnál pedig megállította azokat. Az úsztatás jelentősége akkor nőtt meg, amikor a csabaiak 1777-ben kiásták a mai Élővíz-csatornát. Az Erdőhátról érkező tűzi- és épületfa így tehát vízen juthatott el Békésre, Csabára és Gyulára. Ám idővel egyre több probléma adódott ezzel a szállítási móddal, hiszen rongálta a hidakat, el- iszaposította a medret, továbbá fokozta az árvízveszélyt.

A hidakkal rendelkező községeknek komoly jövedelmet jelentett a vízi szállítás, ennek ellenére 1874-ben véglegesen megszüntették a faúsztatást a Körösön. Az Élővíz-csatornán korábban kikötő is működött, amely az István-malom előtti területen helyezkedett el. Napjainkra a csatorna medre eliszaposodott, s csupán sportolásra, horgászatra használják.

Salamon Edina

154