Ando György - Kutyej Pál Gábor (szerk.): Csabensis. Békéscsaba 300 - A Munkácsy Mihály Múzeum Évkönyve 5./42. - „Ami csabai…” múzeumi sorozat (Békéscsaba, 2018)
III. Az újratelepítéstől az 1848–49-es szabadságharcig
Gabonatároló uermeh B ékéscsaba nagykiterjedésű határának javarésze kiváló minőségű termőtalaj volt. Az 1770-es Mária Terézia féle úrbéri kérdésekre Csaba község az alábbi választ adja: „Szántóföldeink vannak a csabai határban Gerendási, Sopronyi, Kerekegyházi és Mező Megyei pusztákon. Ezeknek kétharmad része jó, és mind tiszta búzának, mind egyib íletnek megtermésé- re alkalmas". A határ többi része is alkalmas gabonatermesztésre, de ezeken a területeken nem volt olyan jó minőségű a föld. A megtermelt gabonát elsősorban saját szükségletre termelték - nagy volt a család, így sok búza kellett. Egy főre napi 40-45 dkg kenyeret szántak, így könnyen ki tudták számolni, hogy hány mázsa búzára lesz szükség egy évben egy főre: 2,5-3 q. A megtermelt gabonát azonban el is kellett tárolni. A 18. században még elterjedt volt a gabonavermes tárolási mód, melyet csupán az emlékezet őrzött meg. A gabonás verem egy földbe ásott, palack formájú pince volt, szája szőkébb, belseje kiszélesedett. Kiválasztották a magasabb helyeket, ahol kiáshatták ezeket a vermeket. A kiásás után kiégették, szalmával, lassú tűzzel, volt ahol még be is meszelték. Ezekbe a vermekbe öntötték a gabonát, melyet úgynevezett „merkával", félvékás edénnyel mértek ki, amikor kellett. A gabonás vermekkel mint gabonatárolókkal már az 1800-as években sem igazán találkozhattak Csabán. Azonban nagy bosszúságot tudtak okozni az ilyen régi tárolók, mikor házépítésre került a sor. Ha a fal olyan helyre került, ahol korábban ilyen gabonaverem volt, ott vagy beszakadt vagy puhább volt a föld. Ez megnehezítette az alapok készítését. Ilyen esetben a vermet ki kellett ásni, majd újra visszadöngölni vagy tégla áthidalót behelyezni, mivel ott megsüllyedt volna a fal. Ando György 136
