Ando György - Kutyej Pál Gábor (szerk.): Csabensis. Békéscsaba 300 - A Munkácsy Mihály Múzeum Évkönyve 5./42. - „Ami csabai…” múzeumi sorozat (Békéscsaba, 2018)
III. Az újratelepítéstől az 1848–49-es szabadságharcig
$obot,de máshént O aba az újranépesítést követően is jobbágyközség volt, így elvben lakosait az ismert terhek sújtották (a föld használatáért cserébe ajándék, kilenced, robot, továbbá az egyházi és állami adó). A Harruckern János György uradalmában élők azonban nem számítottak tipikus jobbágynak. A földesúr ismerte a régi elvet: „Obi populus, ibi obolus" (Ahol a népesség, ott a pénz). A csabaiak magukat „örökös jobbágy" helyett „taxásoknak" tartották. A taxa (vagy taksa) kifejezés a jobbágyok legszabadabb rétegére utal; szolgáltatásaikat pénzben megváltották. Az uradalmak között egy ideig még verseny volt a lakosok megszerzéséért. A „szabadmenetelű" jobbágyok megtartása érdekében Harruckern megváltotta az egyházi terheiket, az általa beszedett állami adókat csökkentette. A realitásokból kiindulva ő még nem törekedett a majorság kialakítására, így a klasszikus értelemben vett robot (ingyenmunka) nem terhelte a csabai jobbágyokat. Fizették a földesúrnak a cenzust („füstpénzt", „esztendei bért"), eleinte terményben adták a kilencedet, illetve időnként az ajándékot. Az 1740-es évek elején nőttek a robotként is értelmezhető terhek („hetelés", „szekere- zés"), de ezeket a település egésze teljesítette szerződés szerint. Évente négyszer egy hétre tizenkét szekeret és negyven-ötven gyalogost kellett biztosítaniuk. A valódi, személyekhez kötődő robotkötelezettség csak Mária Terézia úrbérrendezését követően jelent meg a megyében, Békéscsabán azonban a földesúrral kötött szerződés az úrbáriumban előírtakhoz képest kedvezőbb feltételeket teremtett. Dr. Szenográdi Péter 112
