Gyarmaty Gabriella: Munkácsy capriccio. A festő, a kortársak és a világ legnagyobb Munkácsy gyűjteménye - A Munkácsy Mihály Múzeum Évkönyve 4./41. - „Ami csabai…” múzeumi sorozat (Békéscsaba, 2016)
1870 Az életre szóló találkozása a de Marches házaspárral
i8yo Életre szóló találkozó a de Marches házaspárral ♦ Munkácsy Mihály: Edouard de Marches báró arcképe (1872; Szépművészeti Múzeum - Magyar Nemzeti Galéria) ♦ ♦ Munkácsy Mihály: De Marches báróné arcképe (1872; Szépművészeti Múzeum - Magyar Nemzeti Galéria) ♦ Munkácsy 1870 karácsonyán Düsseldorfban ismerkedett meg későbbi jótevőjével és barátjával, de Marches báróval és feleségével, Cécile-lel. A művészetkedvelő de Marches előtt nem volt ismeretlen a Siralomház, s a báró kereste az alkalmat, hogy találkozhasson a tehetséges, fiatal festővel. Munkácsy és Paál László megismerkedett egy francia katonatiszttel, akivel össze is barátkoztak. Az ezredes 1870 karácsonyán meghívta őket egy összejövetelre, amelyen a de Marches házaspár is jelen volt. Cécile később így emlékezett vissza erre a találkozásra: „ A véletlen úgy akarta, hogy az én terítékem éppen Paál Lászlóé mellé esett, akit Munkácsyval együtt egy francia ezredes hívott meg ebédre. Minthogy Paál sem nagyon tudta megértetni magát a francia tisztekkel, kértem Marchesot, segítsen rajtuk, tolmácsoljék nekik. Munkácsy elkeseredve kiáltott föl: Mégis csak borzasztó, hogy a magyart külföldön senki sem érti! Hanem aztán módját találta a társalgásnak, karikatúrákat rajzolt s azt kézről-kézre adtuk az asztal körül. Az uram, Marches, éppen abban az esztendőben látta a párizsi Szalonban s nem győzte eléggé csodálni Munkácsy Siralomházát, bemutatkozott Munkácsynak, aki még azon estére meghívott bennünket a Mahlkastenbe. Persze éltünk az alkalommal, hogy így együtt láthassuk a düsseldorfi művészeket és nagyon kellemes estét töltöttünk ott.”1 A házaspár és a festő között egyre közelebbi kapcsolat alakult ki. 1871. június 9-én kelt, Cécile-nek címzett levelében, amelyben - többek között - a Részeg ember című képről számol be, az ő „nagyon alázatos Munkácsyjaként” búcsúzik. Két esztendővel később megfesti a már betegeskedő báró kisméretű, ragyogó karakterérzékről árulkodó portréját. Rózsaffy Dezső így méltatta a képet: „A közvetlen érzéssel, élettel teli kis kép ma is olyan frissnek hat, mint festésének idején. Színei alig változtak, mert a képecske egy ülésre készült, átfestések nélkül, így üdesége, ecsetkezelésének közvetlensége, megmaradt. Ritka darab, amelyet bátran odaállíthatunk egy Frans Hals, vagy egy Manet mellé.”1 2 1 Idézi: Végvári Lajos: Munkácsy Mihály élete és művei. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1958. 121. p. 2 Idézi: Gyarmati Gabriella: Munkácsy-öröknaptár. Szerkesztette: Gyarmati Gabriella. Békéscsaba, Munkácsy Mihály Múzeum, 2014. 370. p. Az a tudatos törekvés, amely szerint alkotóink igyekeztek önálló magyar kultúrát és művészetet létrehozni, amelyben az egyetemes és nemzeti azonos hangsúllyal van jelen, 1870-ben még mindig sajátos műalkotások létrejöttét eredményezi. A nemzeti művészet kialakulásának jellemző műfaja a romantikus hangvételű történeti festészet és az életkép, elsősorban a népéletkép. A kiegyezés után a műalkotások által közvetített történeti példázatok már nem számíthattak szellemi alapszükségletnek, de a műformák változásának folyamata csak lassan ment végbe. ♦ Than Mór (Óbecse, 1828. június 19-Trieszt, 1899. március 11.): Irinyi János arcképe (évszám nélkül; Erkel Ferenc Múzeum) ♦ UGYANEKKOR TÖRTÉNT ♦ Madarász Viktor (Csetnek, 1830. december 14 - Budapest, 1917. január 10.): Dózsa népe (1868; Szépművészeti Múzeum - Magyar Nemzeti Galéria) ♦ MUNKÁCSY CAPRICCIO 54
