A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 36. (Békéscsaba, 2012)
Gábor Gabriella: Juhász Irén köszöntése
Juhász Irén köszöntése a kolostor udvarának ÉNy-i sarkában a kút is, melynek kibontása - mondhatni - családi vállalkozás keretében történt, ugyanis a 9 méter mély kútból az évszázadok alatt összegyűlt törmeléket édesapja és férje, Pápai Pál termelte ki. A templomromok helyreállítási munkálatai 1982-ben fejeződtek be. Szerencsésnek tartom magam, hogy e hosszú ideig tartó munkában magam is részt vehettem óvónőképzős hallgatóként, majd a nyári szabadságaim ideje alatt, végül 1982 áprilisától a Munkácsy Múzeum restaurátoraként és Irénke munkatársaként. A Mágori-dombon végzett sokéves munkája elismeréseként Vésztő város képviselőtestülete 2002-ben Vésztő Díszpolgára címet adományozott számára. Mágortól ezután sem tudott, nem is akart elszakadni. Szívén viselte az épületrekonstrukciókat, a Wenckheim-féle régi borospincében kiállított régészeti leletek állapotát, és a rá jellemző elhivatottsággal vett részt 1986-ban azon a kéthetes ásatáson is, amelyet Makkay János - az MTA Régészeti Intézetének munkatársa - végzett, és amely feltárásnak célja és eredménye az őskort bemutató kiállítórész kialakítása lett. A következő „születésnapi gyertya” Irénke avar kori temetőásatásait idézi fel. A „tűtartós temető” (Szarvas 68. lelőhely) feltárását 1983 és 1986 között végezte, ekkorra már számomra Irénke néniből Irénke lett, én pedig - nagy örömömre - az Ő állandó régészeti technikusa lehettem. Ez a temető igazi csemegének számított nemcsak az avar koros régész számára, hanem nekünk, segítőknek is. Az itt feltárt 422 sír között lóval történt temetkezés, fülkesír és számos gyöngyös, tűtartós női sír, illetve igen sok övveretes férfi sír is volt. Akkoriban nem telt el úgy munkahét, hogy néhány napon sötétedésig szedtük az apró gyöngyöket, vagy éppen az övvereteket csomagoltuk. Azután felültünk a kerékpárokra: én egy kölcsön kapott biciklire, Irénke pedig a „Sárira” - vagyis arra a sárga színű kemping kerékpárra, amely hosszú ideig kitartott mellette, s amely egyetlen közlekedési eszköze volt a vésztői ásatások idején is. A csomagtartón persze a leletek és a felszedett csontvázakat tartalmazó csomagok voltak, és irány haza... Ásatásai idején ugyanis, hogy ne kelljen minden nap Szarvas és Békéscsaba között buszoznom, nála lakhattam, élvezhettem finom főztjét, gondoskodását. Tapasztalhattam egyúttal, hogy vacsora után ugyanazzal a kifogyhatatlan energiával és töretlen munkakedvvel ül az íróasztalhoz, és írja az ásatási naplót, rajzolja a temetőtérképre az aznap feltárt sírok helyét, ellenőrzi a bemérések adatait, mint ahogyan ezt korábban, a Csolt-monostor feltárása során is tette. A kerékpárok eszembe juttatják egy másik ásatását, amit Rózsáson folytatott (Szarvas 75. lelőhely), ahol már gépesített ásatási brigádot alkottunk, mivel az itt folyó munkára már Irénke saját gépkocsijával jártunk ki. A rózsási avar temetőt egy csatorna ásásával bolygatták meg. Ezt azért említem, mivel e csatorna újabb emléket juttat eszembe, mégpedig az 1987-es leletmentés „két- emberes sírbontási technikáját”, amit a csatorna rézsűjében lévő sírok feltárásakor alkalmaztunk. Ez abból állt, hogy egy ember bontotta a sírt, a másik pedig serényen meregette a sírgödörből az átszivárgó vizet. Volt olyan eset, hogy a víz volt a gyorsabb, és az iszapban tapogatva kerestük az övvereteket, a helyükre pedig faágakat szúrtunk, hogy a sírrajzon jelölni tudjuk, milyen sorrendben díszíthették az 9