A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 33. (Békéscsaba, 2009)
Cs. Szabó István: Temetkezési szokások Békés megye református településein (Füzesgyarmat, Gyoma)
Cs. Szabó István Mielőtt a gyomai temetés menetét ismertetném, érdekességnek, tanulságosnak tartom itt közölni dr. Szász Lajos, Gyoma nagyközség volt nyugalmazott főjegyzőjének (1931-1945) szóban elhangzott megfigyelését: „A lelkészt is jól meg kellett fizetni, hogy a halottat minél siratósabban búcsúztassa, és az érdemeit minél jobban kihangsúlyozza. Vagyis a temetésre és sírkő emelésére sokszor annyit áldoztak, hogy abból egy nagyobb lakodalmat is ki lehetett volna állítani. 1937-1938-as évektől kezdve az igényesebb temetkezések száma 50 %-kal emelkedett. Abban az időben a temetkezési ügynökök (akik a temetkezési cikkeket kínálták) közlése szerint a környéken Mezőtúr, Turkeve és Gyoma lakosai kívánták leginkább a fényűzőbb temetést, vagyis például a legnagyobb méretű, legjobb minőségű, a legdrágább szemfedőt. ” Gyomán is a halottat 48 órán belül kellett temetni. A koporsót az udvaron elkészített ravatalra a temetés időpontja - általában délután 2-3 óra - előtt fél órával kivitték lábbal az ajtó s udvar fele, de nem volt szabad vele megfordulni, forgolódni. A ravatalon fejjel az udvar hátulja, lábbal az utcai nagykapu fele helyezték el. A gyászkocsira is ebből a helyzetből került fel. A lelkész a halott lába felől állott, előtte volt egy kis asztal, rajta a „búcsúlevél" alapján összeállított „búcsúztató”, Biblia, énekeskönyv. Ha valaki lemaradt a búcsúlevélről, sértődés volt belőle: „Na! Megette a fene, biztossalr rövid vót a papír... ” - mondta az illető. A „halotti felek” a koporsó bal oldalán, jobb oldalán a rokonság, fejnél az özvegy foglalt helyet. A „gyászoló gyülekezet” a rokonok mögött sorakozott fel. Mielőtt oda felállottak, a halott feje felől „illett megkerülni a ravatalt”. Az 1940-es évek végéig szokásban volt a templomtól való temetés, ma (21. század eleje) legfeljebb ritkán urnát helyeznek el a torony alatti cinteremben, ameddig bent a gyászistentisztelet tart. A torony előtt kint az utcán állt a gyászkocsi koporsóval, „jutűl való fával, lábtúl való fával” s koszorúkkal. Gyászistentisztelet után a lelkész innen csak külön „fizeccsígír ment ki a temetőbe. A temetőbe a templomtól a kántor az énekes gyerekekkel s a gyászoló gyülekezettel kisérte ki a halottat. A gyászkocsiba paraszt- ember a saját lovait fogatta, vagy egy ismerős, rokon lovait kérte kölcsön. Fontos volt, hogy a lovak nyugodtak legyenek, mert nem mindegyik tűrte a beőtözíst". Amelyik „zehó, nyugtalan lú vót, azt nem lehetett beőtöztetni gyászba”. Azt mondták az „öregek, hogy azért kívánták a saját lovukat befogatni, mert ezír se kellett a vállalkozónak fizetni”. A „beőtözís abból állott, hogy olyan szinü takarót, tollbokré- tát kaptak a lovak”, mint a ravatal színei voltak (tehát fiatal halott kék-ezüst, idős halott fekete-arany), de nem mindegyik tűrte. Akitől kérték a lovat, annak nagy megtiszteltetés volt. Volt olyan gazda, akinek a lovait majd minden héten elkérték. Ezért semmiféle anyagi juttatást nem fogadtak el, de „szóba se jöhetett ilyesmi... ”. A gyászmenetben elöl haladtak a „lapátos emberek” (sírásók), a gyászkocsi után a „gyászoló halottas felek” meg a „részvételű gyülekezet”-, a járdán haladt a kántor a lelkésszel, a „bejelentővel" (funerátor), mögöttük öt fő V. és öt fő VI. osztályos tanulófiú, akik időközönként énekeltek halottas énekeket, amíg ki nem ért a menet a temetőbe. A gyalogosok és lovaskocsik útközben kitértek a menet elől, s a férfiak 196
