A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 33. (Békéscsaba, 2009)
Cs. Szabó István: Temetkezési szokások Békés megye református településein (Füzesgyarmat, Gyoma)
Cs. Szabó István gyászmenet. Változás történt a halottakról történő jeladás-harangozás idejében, módjában. Érdekesség viszont, hogy bővült a már szűkebb körben megtartott temetés utáni családi összejövetel - a halotti tor módosult változata - étel-italválasztéka. Néhány helyen tágult a „tiszteletből meghívottak” köre (távoli barátok, munkatársak, egyetemi évfolyamtársak). 1990 óta ugyan többen kémek elhunyt hozzátartozóiknak egyházi szertartást, de mégis nagyobb számban temettetnek úgynevezett „polgári-társadalmi” szertartással. írott forrásokból is kiderült, hogy már az elmúlt századokban is „erőn felüli” anyagi gondokat okozott a halottak tisztességes „eltakarítása”. Éppen ezért a 19. század második felében minden településen igyekezett az egyház és az elöljáróság közösen rábírni a lakosságot temetkezési segélyegyletek létrehozására. A segélyegyletek a befizetett tagsági díjakból képesek voltak igen előnyös feltételekkel kölcsönt adni az erre rászoruló lakosoknak. Úgy ítélem meg, hogy a 20. század utolsó harmadának kezdetén még élő vagy emlékezetben lévő temetkezési szokások összevetése a 19. században leírt s nyomtatásban is megjelent szokásokkal, hasznos lehet vizsgálódásunk szempontjából. Erre kiválóan alkalmasnak mutatkozott Kis Bálint szentesi református prédikátor 1836-ban (reprint 1992), illetve Osvát Pál csendbiztos, jogász, helytörténetíró 1875-ben megjelent munkája. Kis Bálint írja a temetkezési szokásokról: „A lelkipásztor kötelessége a halottak nagyobb tisztességgel való eltemetése. Mikor valaki megholt, állát felkötötték, szemeit béfogták, megmosták, megfűsűlték, a szakállát leberetválták, annak utánna felöltöztették”, a szegényebb sorsút fehér ingbe, gatyába, a tehetősebbet valamely „inneplő ruhájába, leginkább fehérbe,... némelyek violaszin vagy gyöngy szin hosszú papi dolmányt is varrattak, amilyenben semmi ivadékja sem járt, a lábára strimflit (azaz harisnyát), afejibe pedig, hogy náthát ne kapjon hálósüveget húztak (e megjegyzés csupán némi élcelődés prédikátor uram részéről - Cs. Sz. I.).” Az asszonyoknak főkötőt tettek a fejükre, két kezüket a mellükön összetéve pántlikával ösz- szekötötték „... a halál kötelékének jeléül”. Ilyen módon a halottat „kinyújtóztatták hanyatt, lábbal az ajtó felé valamely ágyra, vagy padra, itt volt amig a koporsó el nem készült, azután abba fektették. A koporsó aljába derékalj helyett az asztalosok gyaluforgácsot tettek”. A feje alatt lévő „vánkosába pedig csombort (bors csombor - Satureja hortensis L., erdei csombor - Satureja villosa, csombor menta - Menta pu- legium), székfüvet (Matricaria chamomilla), istenfát (Artemisia Abrotanum L., Artemisia Absinthium), vagy más jószagu füvet tettek”. Betakarták egy lepedővel, mely „szemfedélnek neveztetett”. Ennek szélét a koporsóból hagyták kilógni, melyre körül csipkét vagy fodrot varrtak, s „bokros pántlikák voltak reá kötve, hogy lássák az élők, hogy milyen szép szemfedele volt”. A koporsót kívül feketére vagy hamuszínűre festették, s ráírták az elhunyt nevét, életkorát. A tehetősebbek fekete gyolccsal vagy fekete tafotával (vászonkötésű, fényes, sima felületű, nehezített selyemkelme) behúzatták a koporsót, s „fényes szegekkel ki volt verve”. Míg ezek így elkészültek, „bejelentődön a halott”, s azután vagy a prédikátor vagy az iskolarek180
