Grin Igor: Jafi meseországban. Lakatos János sarkadi cigány népmeséi (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 27. Békéscsaba, 2000)

-Gyútsál világot! - Hát de mibűl gyútsak világot - aszongya -, nem hoztam kanócot se, olajat se. Ó, de sajnállak benneteket! Odamentek, sírva leborultak a lábai elébe... -Ó, de sajnállak benneteket! - Kedves, jó Dankó, mentsél meg, felesígül megyek hozzád! - Meguntuk mán ebben az országban az éhséget, mán fakírgeket eszünk! -Mit csinájjak veletek? Belenyúlok a mellembe, a szívemet kiveszem! Szíj jelszakította a mellkasát, és kivette a szívit. Oszt meggyulladt a szív, oszt világított, oszt ahogy világított, úgy hullt le mindenkiről az elátkozottság! Világosodott. Jött kifele a főd színire. Meglátták Dankót, mindenki csókolgatta. Dankónak ígett a szíve a kézibe. - Ó, Dankó - leborult a Gyémántkirály -, tudom, meg fogsz halni, azír, amit a szegínyekírt, az elátkozottakírt tettél! ígett a szíve Dankónak, nem mozdult, csak hullt a könnye. Mikor mán szípen kivirágzott, napfény lett, Dankónak a szíve mind elégett. Dankó lerogyott, meghalt. Akkor a király azt mondta: - Királyi díszben temetem el, kedves jányom. Sírt a király. Ez az egy szegíny fiú megmentette a többit. -Atyám, nem engedem, majd én eltemetem. Arra a szent helyre temetem, ahol elesett. Elesett Dankó, meg is halt, akkor a jány hozatott sírásókat. - Nem kell, apám, aranykoporsó, úgy temetem el, ahogy van, egy aranypalástban. Eltemették Dankót. Az összes nép, egy ország sírt, mindenki sírt, hogy mán a könnyeitül nem látszott a főd. Dankót eltemették. Az ország vidám vót, csak egy kis szomorúság mégis vót benne. Eltemette a jány, oszt ültetett oda egy arany kis tölgyfát. Minden nap a jány kiment, sírva locsolgatta. Virágokat ültetett. Odamegy hozzá egy öreg aggastyán, de olyan öreg aggastyán, hogy mán körülbelül olyan százötven éves lehetett. 185