Czeglédi Imre: Munkácsy Békés megyében (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 26. Békéscsaba, 2004)

így került Miska Gyulára, amikor nagybetegen „hazajött" nagybátyjához. „Nem mondhatom, hogy túlságosan szívesen fogadott. Fogalma se volt arról, hogy nyomorgók és beteg vagyok. - Mit csináltál megint? - kiáltott rám. - Ilyen semmiség miatt otthagytad a helyedet? ... Másnap nagy lázam volt, s mikor ezt látták, gyorsan elküldtek az orvosért, aki váltólázat állapított meg és gondosan kezelt." Reök bácsi tehát Miska váratlan megjelenésében valami „ Jugendstreik"-ot vélt - amire volt is már példa, amikor megszökött Langi uramtól Békéscsabán -, s csak az orvosi vélemény változtatta meg magatartását. S talán ez a betegség mentette meg Munkácsyt a festészetnek. De erről inkább beszéljen ő, ahogy az Emlékeimben megírta: „Néha egész jól éreztem magam, csak gyenge voltam nagyon. Minden második napon aztán jött a láz és ezen az orvos sem segíthetett. Úgy feküdtem, mint az élő halott, tétlenül és nagyon unatkoztam. Rajzolni kezdtem, hogy valamivel eltöltsem az időt. Néha újra elfogott a vágy, hogy régi álmaim teljesüljenek és áhítattal bámultam a falon a metszeteket. Egy szép napon a legnagyobbat és legnehezebbet leemeltem a szegről és boldogan nekiültem, hogy lerajzoljam. Az volt a baj, hogy nem élvezhettem nyugodtan ezt a gyönyörűséget, mert mindig az jutott eszembe, hogy ha meggyógyulok: visszaküldenek az asztalosműhelybe. Istenem, hányszor gyötört keservesen ez a gondolat! így hát ne csodálkozzanak, ha bevallom, hogy nem is akartam meggyógyulni. Két lázas nap között mindig volt egy lázmentes napom, amikor zavartalanul rajzolhattam. Az orvos utasításait nem igen tartottam be, legkevésbé azt, amelyik az étkezésre vonatkozott. A láz után mindig nagyon éhes lettem, s bár az orvos megtiltotta, utána állandóan teleettem magam. így húztam-húztam a betegséget, s arra használtam fel az időt, hogy a szobában levő összes metszeteket lerajzoltam." Szóval mégiscsak volt egy kis „Jugendstreik" Miskánál, s az álmainak élő fiatalembernek nem sok biztatásra volt szüksége, hogy jövőjét ne a gyalupad mellett képzelje el. S ezt a biztatást épp a nagybátyja adta meg. Egy este Széchenyi arcképét szedte le a falról. Két gyertya közé állította, s elkezdte rajzolni. Nagybátyja elment valahová, nagynénje aludni tért, így zavartalanul mélyült bele a munkába. „Olyan boldog voltam, mint a szerelmes, akit végre magára hagynak a kedvesével, s nyugodtan, zavartalanul élvezheti a boldogság édes perceit. Pontosan emlékszem erre az estére. Minden perc az eszemben van még, ahogy előrehaladtam a rajzolással. Milyen türelmetlenül vázoltam fel először a körvonalakat, aztán milyen boldogan kezdtem el, hogy a szakállat, a bajuszt és a szemet megrajzoljam... Lassankint kialakult a rajz és a papiroson megjelent Széchenyi feje, valóban hasonlított az eredeti képhez. Hirtelen megszólalt valaki a hátam mögött: - Te még nem alszol? A nagybátyám, ki közben hazajött. Féltem, hogy kikapok tőle. О csak odanézett a rajzomra, látszott rajta, hogy nagyon meg van lepődve és hosszan szemlélte az arcképet, amely már majdnem teljesen elkészült. Végre megszólalt örvendezőn: -Nna! Talán még festő is lehet belőled!... Egész éjszaka nem tudtam aludni és másnap újra nagy láz gyötört, de én csak reszketve és vacogó foggal motyogtam magamban: - Talán még festő is lehet belőled!...' Istenem, remélhetek-e ennél szebbet? Festő, festő!... Még nem is gondoltam rá, hogy valóban az leszek, de tudom, hogy ettől kezdve már nem firkáltam tovább összevissza céltalanul. Ereztem, hogy alaposan kell rajzolnom és nem azért, hogy csak az 72