Czeglédi Imre: Munkácsy Békés megyében (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 26. Békéscsaba, 2004)

Aztán a kabát, nadrág és mellény fölött ábrándozott, amit majd hangitól kap az ünnepélyes alkalomból. Végre, egy vasárnap megjelent a szabó és óriási csomagot cipelt magával. Óvatosan a gyalupadra helyezte, s nemsokára előkerült a nadrág, a mellény és a fényes, fekete szövetből készült frakk-szerű kabát is és egy negyedóra alatt valóságos majom varázsolódott a derék András gyerekből. Soha nem láttam olyan mulatságos alakot. Társai körülfogták, vizsgálgatták, aztán kijelentették, hogy fekete posztókabát sokkal jobban illene neki. András komolyan mustrálta magát, forgolódott, szemlélődött és élvezte a dicsőséget. Ancsa is megjelent, megelégedő beleegyezését adta az egészhez. Aztán felajánlotta, hogy a szerencsés halandót szívesen bekíséri majszter uramhoz, mikor megköszöni ezt a nagy kegyet. Valóban megindultak, s mi csak bámultunk utánuk, ahogy végigmentek a folyosón. Az ajtó előtt András megáll, még egyszer végigsimítja új ruháján a ráncokat és zsebkendőjét a nadrág zsebébe igazítja, úgy, hogy egyik vége kilóg. Végre eltűnik a konyhában, mert innen vezet az út jóltevőjéhez. Következő vasárnap legénnyé avatták. Sohase felejtem el, hogy milyen izgalomban volt és mennyire aggódott, mielőtt először leült a majszterék asztalához..." András „felruházása" tehát legénnyé avatása előtt egy héttel, 1856. szeptember utolsó vasárnapján történt, s a következő vasárnap, október 5-én jegyezték be a legények könyvébe. Ekkor vált hivatalosan asztaloslegénnyé. András felavatása után „egy-két nap múlva egy kis osztrák gyereket hozott el az apja a műhelybe. О volt az utódom, aki hivatalomat örökölte". Az osztrákot ugyan csakhamar elvitte az apja, de nemsokára új helyettese akadt Miskának, s „csak attól kezdve lettem igazi asztalos" - írja. 1856 októbere volt. AZ ÖREGINAS (1856. október-1858. május) Nagyot lélegezhetett Miska, amikor átadta „hivatalát" az új kisinasnak. Minden bizonnyal megmutatta, hogyan kell festéket törni, tüzet csiholni s mindent, ami a kisinas létével összefüggött, amit rettenetesen unt már. Végre „igazi asztalos" lehetett: „Ha naphosszat dolgozhattam, valóságos emberfeletti boldogságban éltem és szívvellélekkel végeztem a munkámat. Kedvem szerint ugyan, legeslegjobb lett volna festegetni, de ez már túlságosan sok lett volna a gyönyörűségből." Abban az időben ugyanis szokás volt a parasztbútorok festése, márpedig Lang műhelyében ilyenek készültek többségében, fényezett bútorra alig akadt rendelő. Bútort általában kiházasításkor készítettek, hozzátartozott a hozományhoz épp úgy, mint a végvásznak, párnák és egyéb szükséges holmik. A bútorfestést legtöbbször a mester tartotta meg magának, „művész"-hajlamait már a bemutatáskor ecseteltük. Úgy látszik azonban, hogy Miska tehetsége már a bútorfestésnél is megmutatkozott, s gyakran vette át ezt a szerepet mesterétől. Erre utal egy még élő emlékezés: Fél évszázaddal később, a XX. század első évtizedében, egykori inastársa, a Miskával egyidős Uhrin János mesélte unokájának - s a hetvenes években az unoka a szerzőnek - Munkácsyról: „Lieb Miska - mert mindig megjegyezte, hogy akkor még nem Munkácsynak hívták nagyon szépen tudott bútort festeni, meglátszott, melyiket festette ő. Ezért ,különleges helyzetben volt a műhelyben. Gyakran nem asztalosmunkát végzett, mint a többiek, hanem bútorokat festett. О is - Uhrin János - Miskától tanulta a bútorok festését s erre mindig büszke is volt." Másik forrásunk a már említett Vidovszky feljegyzése: „Miska nagy örömmel készítette az ily dolgokat (bútorfestést - Cz. L), olyan ügyes kivitelt produkált, hogy a publikum, ha rendelést 54