Czeglédi Imre: Munkácsy Békés megyében (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 26. Békéscsaba, 2004)

A KISINAS (1854 nyara?, 1855. január-1856. október) Az első nap mély emlékeket hagyott Munkacsyban, s teljes részletességgel leírja mindazt, amit látott, ami szokatlan és új volt számára. „ Tehát asztalos vagyok! Mikor egyedül maradtam, a mester újra a műhelybe vezetett. Mostantól kezdve őparancsolt; »mintha máris valami változást vettem volna észre arcán, amint lassan és döcögve ment; s ha nem kábított volna el a gyalulás öröme, bizonyárafelismerhettem volna új mesterem elragadó jellemét.« Legnagyobb örömömre azonban ruhát cseréltem, azaz levetettem cipőt, kabátot és mellényt, aztán felgyűrtem az ingem ujját és kék kötényt kötöttem magam elé, ahogy a műhelyben szokás volt... Mihelyt átöltöztem, a mester a legények és inasok elé állított, akiknek engedelmeskednem kellett; a legényeknek azért, mert joguk van hozzá, hogy parancsoljanak, az inasoknak pedig azért, mert öregebb és régibb inasok voltak nálamnál. Mindnyájukra emlékszem, még most is látom őket; legkivált az öreg Jánost, akit németesen Johann-пак neveztek, ő éreztette velem legelőször a tekintélyét. Megparancsolta, hogy enyvet melegítsek. Egyik inastársam - a bácsi gazdasszonyának fia (Torányi Jánosnak hívták, fél évvel korábban került a műhelybe. - Malonyay Foranginak említi - Cz. I.) - azonnal elvezetett a sötét kamrába, amely nem volt nagyobb egy négyzetméternél. Itt, mint valami Veszta-tűzhelyen, az enyves fazék alatt, a hamuban örökösen pislogott a parázs. Addig kellett fújni, míg lángra nem kapott, és az enyv olvadni kezdett. Az első kísérletre örökké emlékszem, mert a szegény gyereknek óriási erővel kellett lángra kelteni a parazsat, hogy megértsem és megtanuljam én is. Végre felreppentek a szikrák és tovaszálltak a kéményen át; cikk-cakkos vonalban szálltak, szálldogáltak a sötét háttérben, s végre eltűntek a levegőben. A tűz csak lassan gyulladt fel a hamu alatt, de hála a száraz gyaluforgácsnak, egy pillanat alatt magas lánggal égett. A fazék a háromlábú állványon megmelegedett és az enyv elolvadt. Mihelyt folyékonnyá változott, villával el kell kapni a fazekat és a legény urak elé lehet állítani. Ez volt az első, amit megtanultam, s ez volt első tevékenységem ezen a pályán. Mennyivel szívesebben gyalultam volna szép, nagy gyalupadon!... De meg kellett elégednem egy hosszúnyelű késsel, meg néhány centiméternyi, apró deszkadarabbal, amelyből kis léceket hasítottam. Ez a foglalkozás már valamivel kedvemre valóbb volt, és egész délután hasítgattam az öreg Jánosnak a kis léceket. Az egész műhely ismerte a családomat és csodálkoztak, hogy közéjük kerültem. Legelőször is megkérdezték, hogy miért nem akarok tanulni. Mit válaszolhattam volna? Nem tudtam semmit se szólni, és az egyik legény mondta helyettem: - Buta ez ahhoz, hogy tanuljon!... A másik hozzátette: - Biztosan lusta, semmirekellő!... Kicsit rosszul esett, mégis boldog voltam, hogy ott lehettem. így vagdostam egész idő alatt a vékony fa-szögeket, ezzel múlt el az első nap. Hét óra után -forró nyár volt - egy kövér, hatalmas nő, aki úgy nézett ki, mint valami kétlábú tehén, odajött a folyosóra vezető üvegajtóhoz és tótul bekiabálta, hogy kész a vacsora! A legények, akik a mesterrel egy asztalnál ettek, azonnal abbahagyták a munkát, a gyalupadról felvették zsebkendőjüket, fésülködni kezdtek, sőt akadt olyan is, aki megmosakodott. A korsóból vizet vettek a szájukba és úgy spricceltek a kezükbe, mint valami csőből; aztán egyenkint, méltóságteljesen vonultak ki a tornác végére, ahol a terített asztal várta őket. A majszter és a majszterné már ünnepélyesen elhelyezkedtek. A négy legény helyet foglalt, jó étvágyat kívántak a házaspárnak, akik - gondolom, jó példával akarván előljárni - csak nagyon keveset vettek a tányérjukra. Majszterné asszonyság folyton 42