Czeglédi Imre: Munkácsy Békés megyében (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 26. Békéscsaba, 2004)

betanulni valamit: az ,egyszer-egy' nem ment a fejébe, és rendesen az a szerencsétlenség is érte, hogy számtani feladványait elvesztette! A katonai fegyelmet és szigort követelő nagybátyja ezért gyakran korholta, büntette." (Úgy véljük, Zsilinszkynek ez a megjegyzése találó Reökre.) Végül még egy ceruzával áthúzott rész Zsilinszky jegyzetében: „Ehhez járult a tanítóknak gyakori panasza a rosszfiú ellen, aki nem csak gyenge tanulással, hanem pajkossággal is bosszantotta őket. " Zsilinszky tehát iskoláról, Miska tanítóiról beszél. S nem hisszük, hogy az utóbbi részt azért húzta ki, mert nem tartotta igaznak. Inkább túl erősnek a megfogalmazást vagy nem aktuálisnak. Ha a délelőttök sok keserűséget is okoztak Miskának, annál kellemesebben teltek délutánjai. Reök nem vezetett háztartást, így ebédelni Steinerékhez jártak. „Déltájban pontosan feltűntünk az utcán, legelöl nagybátyám, aztán én, s mögöttem hátvédnek az agárkutya. így lépkedtünk szép rendjében, végig apailókon. És hogy mulattam mindig a néninél! Mennyi jó ennivaló volt és mennyi nyalánkság! Az utóbbi természetesen nagyon sokszor elmaradt, mert valahányszor súlyosabb számba menő bűnt követtem el, nagybátyám egy pillantást vetett felém a második fogás után, s ez azt jelentette, hogy menjek el az asztaltól. Ez ellen nem tiltakozhattam. Eleinte ostobának tetettem magam, hogy nem értem, mit akar, később aztán megtalálta a módját, hogy érthetővé tegye jeladásait! A jó Giza ebéd után mindig tömte a nyalánkságokat a zsebembe. Nagyon boldogok voltunk kettesben, s ha vele lehettem, mindjárt elfelejtettem a délelőttök minden szomorúságát. Egész délután nővéremmel voltam és leckéimet is a néni házában tanultam meg, úgy, hogy nem tudtam: hová is tartozom tulajdonképpen? Mindenesetre a nagynéni állott első helyen szívemben, mert ott jó vajaskenyeret kaptam. Így telt-múlt az idő. A ^szomszédék lányai<

3 voltak a pajtásaim. Apjuk régi barátja volt Steinernek, és kivétel nélkül, minden nap nálunk ebédelt. Egészen a családhoz tartozott. A házuk össze volt kötve a mienkkel, mert a közbeeső kis kerti ajtó sohasem volt becsukva. Jó nagy terünk volt hát a játszadozásra." A mindennapos szomszéd kétségkívül ifj. Omaszta Zsigmond volt - vagy ahogy Munkácsy nevezi, az „öreg Omasztra" -, viszont neki egyetlen lánya volt, az akkor húszéves Teréz, néhány év múlva Reök bácsi felesége. Erről a korról említi Munkácsy első kapcsolatát a festészettel, nem azért, hogy bárminemű következtetést vonjunk le belőle festőtehetségének korai megnyilvánulására, csupán gyermekkorának egy kedves emlékét idézi fel vele. „Nem is emlékezem vissza, hogy ebben az időben a festészet vagy a rajzolás vonzott volna. Azt tudom, hogy sokat firkáltam össze-vissza, anélkül, hogy valakinek a figyelmét felkeltettem volna rajzaimmal. Mikor valamelyik napon egyik lánypajtásomnál felfedeztem a vízfestéket, nagyon szerettem volna hasonlóra szert tenni, és folyton könyörögtem a néninek, hogy vegyen nekem is egy doboz vízfestéket. Milyen nagy volt az örömöm, mikor a drága holmit megkaptam, ecsetekkel és egy lemásolni való képeskönyvvel együtt! Ettől a pillanattól kezdve nem maradt talpalatnyi hely a házban, amit össze ne festettem volna. Nem elégedtem meg azzal, hogy iskolai füzeteimet telepingáltam! Az eredmény az volt, hogy elvették tőlem a festéket - szerencsére csak rövid időre, így éltem boldogan, bátyám és néném kettős gyámsága alatt." 3 Az Emlékeim francia kiadásában is „a szomszédék lányai" - „ les filles des voisins" - olvasható. Viszont amikor Malonyay Dezső, Munkácsy titkára még a francia kiadás előtt, 1894-ben a Pesti Naplóban először közölte Munkácsy önéletrajzi leveleit, ezen e helyen így ír: „lassanként megbarátkoztunk a szomszéd kis lányával". A valóságnak tehát ez a szöveg felelne meg. 22