Czeglédi Imre: Munkácsy Békés megyében (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 26. Békéscsaba, 2004)

107 „...a paraszt ruhával hónapok óta kecsegtettelek, most erről a comissióról végképp lemondok, próbáltam így s amúgy, sehogy se sikerült venni, egész ruhatárt ki nem futja, amúgy pedig ígérik, de nem kapni, nincs a parasztoknak felesleges ruhájuk s nem örömest adják ám kölcsön. Azonban e részben másképp segíts magadon, vagy nézz be az országba, nem kell a viseletnek épp alföldinek lenni, vagy ha mód s idő lesz, látogass meg. Ha lejöhetsz, itt néhány arcképetfestenend lesz alkalom - úgy hiszem." Munkácsy még júliusban otthagyja Bécset, s előbb Pestre, majd Reök invitálására s a kecsegtető gondolatra, hogy arcképet festhet - ami a legelőnyösebb kereseti forrás volt -, leutazik nagybátyjához Gerendásra. Gerendási életéről hosszú levélben számol be egykori bécsi lakótársának, Engel Gyula orvosnövendéknek: „Gerendáspuszta (u.p. Csorvás, Békésmegye) 1865. szept. 22. Kedves Gyula pajtás! Bécsből elutazván Pesten tartózkodtam egy kevés ideig. Innét utamat továbbfolytatva, lejöttem az Alföldre, s beszegődtem pusztai betyárnak. Lakom a bátyámnál, gondom oly kevés, hogy egyszerre könnyen a nyakamba veszem s bebarangolom vele a tanya környékét. Ahol szép lányt sejtek, betekintek hozzá egy pár pislantásra és ez oly szíves, magyar vendégszeretetben részesít, hogy egészen ottfelejtem magam; úgyanynyira, hogyha reggel mentem, azon veszem észre magam, hogy rám esteledett. Ekkor aztán ismét hazasietek, egyet alszom az ilyen kedvesen telt nap után, s reggel, megelőzve a napot fölkeltében, kilesem szemében az örömkönnyet, amely benne ragyog, midőn első sugaraival szerelmesen átkarolja a földet, s felcsókolja a zöld gyep harmatját. Ilyenkor megállok a puszták közepén, s eszembe jut Petőfi az Alföld című költeményének ezen verse: ,Lenn az Alföld tenger sík vidé kin Ott vagyok honn, ott az én világom; Börtönéből szabadult sas lelkem, Ha a rónák végtelenjét látom. Felrepülök ekkor gondolatban... Túl a földön, felhők közelébe, S mosolyogva néz rám a Dunától a Tiszáig nyúló róna képe' S ezt oly igazán érzem, hatása oly anynyira átjárja lelkem minden,rétegét, hogy az mintegy magasra emelkedve diadalittasan néz le a közel múltra, melynek ugyan azért vetettem alája magam, hogy lelkem nemesbítse, de a céljától eltérve, inkább elnyomni igyekezett. Most tehát, pajtás, én is oly lelkesedéssel írhatok, mint te írtál, midőn engem a nyomorúságban Schiller költeményével akartál vigasztalni, mondván, hogy gondoljak azoknak isteni szavaira és könnyebben fog csúszni Keizler marcija... Ugy látszik, nagyon egyforma nótát 33. kép. Munkácsy 1866-ban Eredeti fénykép. Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára, Budapest