A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 23. (Békéscsaba, 2002)

Cs. Szabó István: Adatok a Körös-vidék lótenyésztésének történeti-néprajzi ismeretéhez

Cs. Szabó István tyúk üst veder mindenféle fehérnemű kenyír szalonna, a messzi tanyákra, oda is elmentek és nagyon sok lovat el vettek."

25 Híres lovaira az I. világháború előtt igen büszke volt a mezőberényi gazda. A háború, „kommün, oláhjárás alatt keveredett fajtájú lovak kerültek be Berénybe". A lovak java „sor alá került, vagy a veresek, utána meg az oláhok elhajtották." Az 1930as évek elejétől „ismét jó úton haladt a lóállomany feljavítása, úgyhogy 1936-tól rendszeresen jártak ide német katonatisztek a hadseregnek lovat vásárolni. 1932-ben jegyzettem fel, hogy 2305 db ló, 2456 db szarvasmarha volt a községben".

26 Sárrétudvari 1918-ban a nagyszalontai méntelepről kapott fedező méneket, mert a többit „elrekvirálták a román megszállók". Gondozójuk, Földesi Imre átszökött a ménekkel a románok elől a demarkációs vonalon, de a románok tudomást szereztek a mentőakcióról, s megfenyegették a falubelieket, hogy 50 kancát visznek el a faluból, ha meg nem kapják a méneket. Földesi átcsapta a méneket az Udvari határra, de б nem mert hazajönni, míg a románok itt voltak.

27 A II. világháborúban történt újabb „besorozás" gyérítette a már újra megállapodott, minőségileg is feljavult lóállományt. Amikor vidékünk 1944. október 6-tól hadműveleti területté lett, majd bekövetkezett a német után az orosz megszállás, román segédcsapatokkal kiegészülve, az itthon maradt lóállomany napok alatt megsemmisült. Néhány tucat értékes lóanyagot sikerült községenként megmenteni szalmakazalba vájt üregekben, a Körösök hullámtéri erdeiben, nádasokban, silógödrökben, megnyilalással lesántítva - hosszan lehetne sorolni a különböző mentési praktikákat. Nem volt ez veszélytelen, mert a feldühödött „felszabadító harcosok" különbözőképpen reagáltak a meghiúsult „lócsere" elmaradására s bizony volt aki életével fizetett a mentési kísérletért. Itt maradt az összeszedett magyar lovak helyett egy legyengült, mindenféle betegséggel (rüh, takonykór, mirigykór, tenyészbéna, stb.) fertőzött, különböző fajtájú lóállomany. Ezek között voltak lengyel „konyik", hucul, erdélyi mokány, moldvai, doni fajtájú lovak, de nem volt ritka, akinél leromlott „magasvérű" erdélyi úri ménesből származó telivért hagytak hátra. Személyesen megélt, rettenetes élmény volt az 1958-1964 között lezajlott „lómészárlás". A megalázó módszerekkel szövetkezetekbe kényszerített parasztság tömegesen vitte be lovait is a „közösbe". A hirtelen „felfuttatott" lólétszám nyilvánvalóan takarmányozási, elhelyezési gondokat okozott. A már bent lévő szövetkezeti tagokat ellene fordították a lovas gazdáknak, mondván, hogy a „lovaktól minél elébb meg kell szabadulni." A hagyományos magyar paraszti körülményeket nézve tudathasadásos állapotok álltak elő. A mezőgazdasági irányításban „dolgozó" -járási, megyei szintű - káderek kéjelegve sürgették a lóállomany vágóhídra gyömöszöléset. A „megideologizált" indok így hangzott; „...ezután nem fogják (ti. a belépő új tagok, hajdani parasztgazdák) a lovaikat babusgatni, nem a lovakon jár az eszük, hanem a gépesített szocialista mezőgazdaságra koncentrálnak." Egymás között még hozzá tették: „mert a paraszt sülve jó, de akkor is ki kell dobni, mert rágós". A lóállomany ilyen embertelen csökkentését nyilvánvalóan politikai szemlélet indokolta. Egy valóban 25 SZILÁGYINÉ 1926. 26 Dombi D. közlése. 27 PUSZTAINÉ 1993. 138-139. 418