A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 23. (Békéscsaba, 2002)

Cs. Szabó István: Adatok a Körös-vidék lótenyésztésének történeti-néprajzi ismeretéhez

Cs. Szabó István detben „soroltak" a legények. A legidősebb legény, aki köztük akkor este a legidősebb volt, megkérte a két legfiatalabb legényt, hogy míg a többiek alszanak, addig ők vigyázzanak a lovakra. Majd éjfél után ők is lefeküdhettek, amikor is a következő két fiatalabb váltotta fel őket (korban visszafelé haladva). Ez így ment „tarlószabadulástól Szent Mihály napjáig, de sokszor október derekáig is. Senkit nem erőltettek a legények sorolásra, de nem is kellett, mert nagy volt köztök a barátság, figyelem és a szeretet." Amikor aztán pirkadni kezdett az ég alja, hajnalodott, egyszerre összecsapták a lovakat és megindultak hazafelé. Otthon a háznál a gazda már ébren várta, s azon nyomban befogta a lovakat kocsiba-szekérbe, hogy indulhassanak a „rendes napi munkába". A legények általában nagyon szerettek este-éjszaka legeltetni, de nem azért, mintha éppenséggel kellemes lett volna számukra az „éjjeli vigyázás". Ennek az „éjjeli vigyázásnak" kellemes velejárója volt, hogy egyik-másik legény ilyenkor járt „kikapós, illetve csúszós fenekű" menyecskékhez, de volt, aki a menyasszonyához vagy „ritkább esetben jányhoz." „A jányokat naplement után nem engedtík ki a házbúi, de ha a legíny mégis elment a jányho', úgyhogy a jány szülei tudtak a dologrúl, akkor onnat pár óra múlva illett visszajönni." A megbeszélt „sorolás" a legények között „erre nézve is kelletett, hogy a többi addig vigyázzon az ű lovaira is míg ű odajár a faluba a babájánál." Az „összeverődésnek" még régebben az is oka volt, hogy így a „betyárokat, lúkötőket elriasztották". A „futóbetyárok" két-három legénnyel könnyen elbántak volna. Az 1890-es évekig minden valamirevaló legénynél ott volt a fokos, kisbalta, villa, fütykös vagy ólmosbot, sőt némelyiknél még a „kováspuska" is. Különösen a környékbeli vásárok előtt voltak „legnagyobb erővel a betyárok". A „remínybeli lopott lovat a közeli vásáron gondolták eladni." Ilyenkor nem egyszer fordult elő nagy verekedés, mikor még a nagyobb csapat „lóőrzó legínyt" is megtámadták. „1870 táján a tul a körözsi ríszrül jött ide Zsadány alá tizennígy betyár puskával, fokossal felszerelkezve. A legínyek mán várták űket. Pányvát vetettek a betyárok nyakába, de még a lovaik lábára is csomóskötelet vetettek. A kötíl vígin ólom vót, s ezzel osztán elrántották a lúhátas betyárt. A tizennígy betyárból hatot lerántottak a lúrul, a többi meg elmenekült. Azt a hatot osztán jól elpáholták, elszedtík túllük a puskát, fokost osztán szilnek eresztettík űket, de vírt azt nem ontottak". A zsadányi legelőről, a falualjról soha sem tudtak lovat elkötni. A legények összetartása e veszedelmek után is megmaradt, egészen 1914-ig. Az első „nagy háború osztán elvitte a legínyeket. A háború után aki legeltetett még, az csak magánosan, vagy egy-két komájával kiment a falu alá, de íccakára mán nem maradt kint." A „tagosítás" után nem volt hely, nem maradt terület a legeltetésre.

69 Azon településeink határában, ahol a tagosítás korábban megtörtént, elindult a tanyásodási folyamat, s az „éjszakai legeltetés, lóőrzés" ennek a legeltetési módnak „értelemszerű folytatásaként" a 19. század közepétől visszaszorult a tanyák környékére. A tanyák körül Békésen is „magatarti legeltetés" folyt. A lovak kifogása után este „nyűgbe vagy bíklyóba tettík a lovakat és kicsapták a tanya körüli gyepre, tallóra legelni. A tanyák K. NAGY 1961. 1-3. 432