A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 21. (Békéscsaba, 2000)

Csete Gyula: Mezővárosi népi építészet a háromnemzetiségű Mezőberényben

Csete Gyula A lakóépületet belül is átalakították. A szobai kemencéket lebontották, szabadkéményét lepadlásolták. Földpadozatát hajópadlóval fedték, megmaradt a mennyezet gerendázata és a szobák ajtaja is. A szobák 6,5 x 4,5 méter nagyságúak. Néprajzi, építészeti szempontból nagyobb figyelmet érdemel az alsó épület. Jelentős átalakítás az épület ezen szakaszán nem történt, így igen sok archaikus vonást megőrzött, miközben használták és lakták is az alsó lakást. Falazata vályog, nyeregtetős csüngőszarufás, kakasüllős tetőszerkezetű, hazai cseréppel fedve. Első helyisége a padlásfeljáró. Deszkaajtaja még a múlt században készült szép, kovácsoltvas pántokkal. Mindkét padlástérbe a beépített deszkagrádicson jutunk fel. A következő két helyiség a lopott-tornácon keresztül közelíthető meg. Első a magtár, amelynek deszkapadlózata van, és két oldalról zsilipéit megoldású. Gabonatárolásra az elmúlt időszakban nem használták. A másik helyiség az alsó szoba, melynek padlózata a talajszinttől 30^0 cm-rel lejjebb van. A szoba keleti falán kisablak, a délin két nagyobb van. Az ajtóval szembeni sarkában van a kívülfütős boglyakemence, padka nélkül. Ebben a szobában laktak a néhai tulajdonos gyermekei, amíg fiatal házasok voltak. A kemencét a szabadkéményes helyiség felől lehetett fűteni. A szabadkéményes konyha sok archaikus vonást őriz, nyári konyhaként, alsókonyhaként használták. Keleti falán kis ablakot vágtak, erről volt a sarokpadka a takaréktüzhellyel. A szemközti oldalfalon a sarokban a katlantűzhely, amelyen az üstben főztek vagy itt raktak tüzet a füstöléshez. A katlan mellett ülőpadka is van. A kemence szája a hátsó falon van. Talán azért is maradt meg a szabadkéményes tüzelőberendezés, mert a tulajdonosok idősebbek voltak, s nagyobb átalakítást, felújítást nem akartak. A konyha mérete szembeötlően kicsi, kb. 2x2 méter alapterületű. Télen disznóvágáskor használták, nyáron pedig főztek is a helyiségben, és a kemencében sütöttek is. Az idős gazda nyáron a lopott-tornácon pihent egy sezlonon, még a rádiót is itt hallgatta délutánonként. A keresztépületnek nem volt tornáca, viszont széles ereszalját lógóeresszel hosszabbították meg, ezzel is védve az épület homlokzatát. A kocsiszín sárgerendáját ágasfával támasztották alá, téglalappal fedték el. Itt és az előtte lévő placcon vágták a disznót. A kertet és az udvar egyrészét szőlővel ültették be. Az alsókamrában terményt tároltak. Az istálló fölött ajtóval zárható szénafelhányó van. Régen a padlástérben tárolták, s innen adagolták a ketreces szénatartóból a szénát. A tyúkól előtt egy kis udvarrészt lekerítettek, az udvar többi része füves maradt. Itt volt a gémeskút is. A disznóólak ajtaja a szomszéd porta felé nézett, a korlátokból a trágyát a kertbe dobták, így nem az udvaron éktelenkedett. Összességében megállapítható, hogy a német házak beosztása és a telek beépítése ezen az egy példán is jól szemléltethető. Az újabb építésű keresztépületeknél általában tornácot is építettek. Ezek sok esetben a lakóházzal azonos méretűek, a porta egészét merőlegesen elfoglalják. Itt a disznóólak gyakran a kert felé néznek. Ilyenkor már majdnem zárt, kerített udvaralakzatot kapunk. A szomszéd porta lakóépülete és a 2,2-2,4 méter magas utcai kerítések zárják közre. Az udvaron más építmény ritka, esetleg górét találunk, de nem gyakori az előfordulása, mert az '50-es évekig inkább a tanyákon építették. A németek szárazbejárós házai képezték a helyi házkultúra legmagasabb fokát. Ezek az épületek városiasabb külsőt kölcsönöztek a német rész utcáinak. Az első ilyen épületek megjelenése a múlt század '50-60-as éveire tehető. A korai változatok még szerényebb méretben és külsővel épültek. 208