A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 20. - Száz éve alakult a Békéscsabai Múzeum-Egyesület (Békéscsaba, 1999)

B. Szűcs Irén: A békési parasztság szerelmi életének főbb jellemzői a 20. század első felében

A békési parasztság szerelmi életének főbb jellemzői a 20. század első felében több mint 10 évig gondozta a felesígit, ágy tetejin fekvő beteg vót. Mindent megcsinált, mosott, főzött, pedig egyszer se mondta Mari néninek, a feleségének, hogy szereti. " "A családért él az ember, a gyerekeiért, az a feltámadás, hogy azokban tovább él. Felnevelni szépen csak avval tudja űket az ember, akit szeret. " Nemi felvilágosítás A biológiai érés beköszöntével egy új, intenzív időszak következett be a fiúk, lányok életében, melynek legfontosabb célja az adott normák szerinti, megfelelő házastárs kiválasztása volt. Csak a házasságban élő felnőttet tekintették a közösség teljes értékű, egyenrangú tagjának. A néhány év alatt, amíg a 13-14 éves serdülőlányokból és a 14-15 éves suhancokból a felnőttek érzelmi és viselkedésmércéjét követni tudó eladólányok, nagylányok, legínyek lettek, bizonyítaniuk kellett, hogy a munkában megállják a helyüket és elsajátították azt a tudást, ami alkalmassá teszi őket az önálló életre, a családalapításra. A parasztcsaládokban nem volt szokás a szerelemről, szexuális életről beszélni: "Anynyira titkolóztak régen, hogy volt mikor mondták, na gyerekek, menjetek ki, de mi csak az ajtóig mentünk, ott hallgatóztunk. Aztán mondta anyám, na, ennek is nagy mán a terűje, nemsoká meglesz a gyereke. Még azt se volt szabad tudnunk, hogy nem a gólya hozza a kisbabát." Mint ahogyan a saját testüket, ruhátlanságukat szégyellték még házastársuk előtt is, ugyanúgy szeméremből, álszeméremből nemigen beszéltek a felnőttek gyerekeikkel még a legalapvetőbb testi változásokról, férfi és nő közötti szexuális kapcsolatról sem. Az úgynevezett felvilágosítás leginkább csak a lányok esetében a menstruáció, havi baj mibenlétével kapcsolatban történt meg, de a legritkább esetben következett be az esemény előtt, inkább csak utána, a félelem eloszlatására. "Meg voltunk ijedve, mint gyerekek, hogy valahogy vérzik a testünk. Aztán édesanyám elmondta, hogy nem kell félni, az így szokott lenni. Ez a vérzés egy virágzás. " A teljes tudatlanság szorongást, szégyenérzetet okozott a lányoknak: "Én éppen szógáltam, amikor egyszer látom, hogy csupa vér az ingem. Azt hittem, megszakadt bennem valami a sok cipekedéstől. Nagyon féltem. " Azok az idős asszonyok, akik átélték a felvilágosítás hiányát, mind elítélően nyilatkoztak a régi gyakorlatról, noha saját gyermekeiknek ők sem sokkal mondtak többet: "Engem nagyanyám nevelt, nem mondott semmit, borzasztó hiba vót az. " "Nem mondott az én anyám semmit sem, pedig hát avatni kellett vóna, tanítani, ahogy ma is tanítják. Később sem mondott semmit róla, belátta, hogy már belegyakorolódtam. Ma többet tud egy csirke, mint régen a tyúk. " "Én se nagyon tudtam mit mondani a lányomnak. Hát milyen szavakat használtam vóna? Amit én ismertem, az mind csúnya vót, azok káromkodásba valók vótak. " A családban az apával, a fiútestvérekkel egyáltalán nem beszéltek a lányok havi vérzéséről, igyekeztek előlük teljesen eltitkolni, bár az anya többnyire megmondta a férjének, hogy "Na, a Maris is nagylány lett, járja mán a baja. " "Felkötőket használtunk olyankor, anyám csinálta flanelból, rossz ingből, gatyából, madzaggal kötöttük fel. Iccakára is rongyokat tettünk magunk alá. Ezeket este titokba kimostuk, aztán eldugtuk száradni a padlásra vagy a sutba. " Sok fiú csak 15-16 éves korában szerzett tudomást a menses létezéséről: "Kinn dolgoztunk a mezőn, ahogy hajolgattak a lányok, láttuk, hogy véres a lábuk. Az idősebb legínyek mondták, hogy havi ba151