Tanulmányok a kétszázötven éves Orosháza és vidéke történetéről (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 19. Orosháza, 1995)

Takács László: Az irodalomtörténet szolgálatában. (Orosházi muezológusi emlékeim)

élménydús három napot töltöttünk el ezen a tájon. Egyik délutáni-esti kikapcsolódásunk a Hortobágy megtekintése volt. Nem gondoltam, hogy irodalmi muzeológusként jutok el erre a tájra Szabó Ferenccel, s irodalomtörténész utódommal, a néhány évet Orosházán eltöltő Bárányi Ferenccel együtt. Valahogyan a Hortobágy látványa nagyon mélyen belémvésődött. Ebben feltétlenül szerepe lehetett Petőfi Úti Leveleinek is, amelyeket mindig szívesen tanítottam tanári gyakorlatomban, nemkülönben az Alföld című versét is. Amikor elém tárult a hatalmas puszta, furcsa módon ugyanazt éreztem, mint amikor azt hittem a tengerrel való első találkozásom alkalmából, hogy a hatalmas víztömeg felém lejt, rám fog zúdulni. Lenyűgöző látvány volt az „Alföld tengerét" megpillantani az első látásra! Vendéglátóink nagyon kedvesen meghívtak bennünket egy kis délutáni és esti programra. Ebbe „belefért" a ménes meghajtása, a csikósok ügyes vágtatása és állatidomítása (a bátrabbak közülünk még lovagolhattak is), egy vacsora elfogyasztása a pusztai csárdában (emlékezem, slambucot ettünk előételként, amit azelőtt soha nem volt módom fogyasztani), és egy kevéske „betyárromantikában" is volt részünk. (Ez utóbbit kissé mesterkéltnek éreztem, erősen idegenforgalmi „begyakoroltsága" miatt, afféle „magyaroskodásnak", noha a bérelt betyárok igazán lelkiismeretesen mindent megtettek annak érdekében, hogy jól érezzük magunkat.) A legnagyobb élményt mégis a hatalmas pusztaság jelentette számomra. Társas kocsikkal, csoportokba osztva jártuk be a pusztának igazán csak nagyon csekély részét, s akkor megértettem, az idegeneknek éppúgy el lehet tévedni itt, mint mondjuk a Szaharában vagy más sivatagokban. És valamicskét megértettem abból a sajátos pusztai hierarchiából is, amit eddig csak irodalmi ismereteimből tudtam. Hogy a csikósok sokkal magasabban állnak az értékrendben, mint mondjuk a kondások. Jókai, Sárga rózsa című alkotása jutott az eszembe, meg az, hogy Móricz Zsigmond novelláiban és kisprózai írásaiban milyen jól érzékeltette ezeket a különbségeket. A hatalmas szürke gulya látványa, a nagytestű racka juhok esti pihenésre térése felejthetetlen élményt jelentett számomra. Egy egészen másfajta Alföldet ismertem meg, mint Csongrád környékén, pedig mindössze fél nap állt ekkor rendelkezésemre. Irodalmi muzeológusként néztem a csodálatos tájat, s ha ma kellene íróit-költőit a középiskolában tanítanom, úgy hiszem, egészen másként tenném, mint lelkes, fiatal tanár koromban. • Úgy gondolom, szólnom kell még szűkebben értelmezett, kevéskére sikeredett egyetlen befejezett irodalomtörténeti feldolgozásomról, Szabó Pál író és családja levelezésének feldolgozásáról. Ezt a munkámat Szabó Ferenc megyei és Hévvízi Sándor orosházi múzeumigazgatók megbízásából az orosházi múzeumban végeztem el. Először nem tűnt túlzottan érdekesnek ez a feladat. Az a hatalmas levéltömeg, amelyet át kellett néznem, elsősorban nem az író tollából szárma364