Tanulmányok a kétszázötven éves Orosháza és vidéke történetéről (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 19. Orosháza, 1995)

Elek László: Bakó József és az orosházi tanyavilág

szabadság... Éppen ezért, ha nevelőnek nem vagyok jó, kénytelen vagyok új pályát választani" - vonja le a szomorú következtetést. Sebzett lélekkel nem lehet őszintén tanítani! De hát törvényszerű-e, hogy mindazokat, akikben jó szándékú, nemes lángok égnek, - állami vagy nemzeti érdekből, esetleg csak egyéni hatalomvágyból - lenyakazzák, mert más úton-módon, saját elképzelés szerint keresik a kibontakozást, vagy érlelik a jövőt, s nem hódolnak be - önmagukat feladva - az éppen uralkodó kincstári gondolkodásnak? S ezzel Bakó nagy egyéni fájdalmához érkeztünk el. A jelenet az ő kis tragédiáját idézi, s egyúttal a regény erős korhoz és helyhez kötöttségét igazolja. Mert ő volt a távozásra felszólított tanító, akinek bensőséges népi kapcsolatait megelégelték a hatalmasok. Akinek közvetlenül a Faluszövetségtől kapott kitüntetése után (egyszerre kapta azt Bulla Sándor főjegyzővel) el kellett hagynia a monori iskolát. Látszólag előléptették - városi iskolába, Békéscsabára helyezték. Megindító sorai azonban kétségbevonhatatlan bizonyítékok: nem ő volt a kezdeményező, ő csak kényszerűségből engedelmeskedett. Felkavaró érzéseinek így adott kifejezést: „Most, hogy Orosházáról áttétettem, búcsúznom kell. De kitől? Az úri emberek kígyóskodásától nem kívánok. A falu népétől elbúcsúztam könnyek között és eskütevően, hogy soha nem hagyom el őket. Maradnának még a barátok, a tisztelők s az ellenségek, ha voltak! Feléjük a betűkön keresztül kitárom mind a két kezem, és szorítsák meg azt, amelyikben többet éreznek és megfelelőbbet a vonzalmaiknak: egyik kezem harcot hirdet, a másik tépést kínál és megértést. Válasszatok! Ha senki sem fogná meg: följebb emelem és kiterjesztem, és hasonló leszek a kereszthez. Jelkép leszek a falu fölött, amely a legnagyobbnak tudja magát. Fájdalmasan szép és végzetes ó-szerep lesz. Méltó a tanítói sorshoz! Áldás arra, aki megszorítja- áldás arra is, aki keresztté avatja." A könyörtelen határozatoknak általában több eredőjük szokott lenni. Jelen esetben is csak egy dolog vitathatatlan: nem Bakó iskolai oktató-nevelő munkája bukott meg az orosházi vagy a megyei illetékesek előtt. Nem is a szülők emeltek panaszt ellene. Ők ragaszkodtak hozzá; tisztelték és szerették lelkiismeretes és melegszívű tanítójukat, ki elérzékenyülve fogadta az igénytelen virágcsokrot, amit egy kislánytanítványa szeretete jeléül adott át neki. Együttérző szívvel tudott aggódni értük, ha betegek voltak, és szívből sajnálta mindazokat, akiket a szegénység korai libapásztorkodásra kényszerített. Már az első tanítási év végefelé - 1932 májusában - ekként kommentálta a család anyagi gondjain enyhítő 10-11 éves leánykák munkáját, nem titkolva példás felelősségérzetük láttán keletkezett nevelői örömét: „... mindjobban maradoznak el az iskolából. Mennek kanásznak és libapásztornak. A gyerekek még kapósak. Alig van bérük, mégis mosolyogva mondják: az én libáim. Boldog gyermekek! Igazatok van. Tietek, mert örültök. Ti anyáskodtok fölöttük. Ti vagytok a testvérei is ezeknek az 309