Czeglédy Imre: Munkácsy Békés megyében (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 17. Békéscsaba, 1994)

maradt. Kötényt kötöttünk magunk elé, ami a sok rászáradt festéktől majdnem olyan kemény volt, mint a cink. Ilyen rongyosan, piszkosan vágtattunk az országúton a híd felé. Ahogy mendegéltünk, a gyalogút deszkapallóján megpillantottam kis ideálomat, éppen sétálgatott a nevelő kisasszonyával. Mikor megláttam, elfelejtettem, hogy mocskos és elhanyagolt vagyok, mezítelen a karom és a combom is, megfeledkeztem az ecsetről, a festékről és a munkáról, csak őt néztem, ahogy feltűnt a porfelhő között, mint valami silhuette, a nevelőnő mellett. Mint a villám, úgy ugrottam ki a sorból és rohantam feléje. - Oh, a kis koszos, hogy értett már ahhoz, hogy nézzen és ne lásson. A könnyű, megvető fintor, amivel meleg köszöntésemet fogadta, elárulta, hogy milyen sikerem lehetne, ha tovább kísérném. De nem akartam teljes vereséget szenvedni barátaim előtt, akik húsz lépésről követtek: megkockáztattam, hogy félénken dadogjak valamit. Semmi válasz. Szívem hevesen dobogott, arcom piros lett. Bátorságom elszállt és lassan elmaradtam mögöttük, mialatt ők tovasiettek. Egyre messzebb és meszszebb távolodtak tőlem, végre az imádott szépség eltűnt az utcasaroknál... Három inasbarátom gúnyolódott: - Hát persze! Jó volna fiatal lányok után szaladgálni!... Kínos perceket éltem át és mérgemben szerettem volna beleugrani a hídról a Körösbe. Különben az sem használt volna. Máskor az történt, hogy barátaimmal éppen fürödtünk a folyóban. Ahogy kikászálódtunk a vízből és a híd felé szaladtunk, hogy újra beleugráljunk a folyóba, fiatal lányok tűntek fel a híd előtt, szép sorjában, kettesével sétálgatva. Köztük volt О is, s mikor észrevettem, szerettem volna elsüllyedni szégyenemben. Későn! Legjobb lesz, ha visszarohanok a vízbe - gondoltam - és a híd sarkánál megfordultam. így aztán Ádám kosztümben díszmenetet rendeztem a csabai szüzek előtt!... A lemenő nap pirosló sugarai bearanyozták a friss festést és a fáradságos napi munka után boldogan vonultak be az inasok a sötét, hűvös műhelybe. De az olaj és a firneisz szaga és a festék színe még tovább is ott élt az emlékezetemben, szinte úgy éreztem, hogy az egész világot elárasztja körülöttem! Máskor meg az történt, hogy egy gazdag zsidó kereskedő házában ajtót festettem. A nap sütött, égette a koponyámat és perzselte a homlokomat; a létra forrósága áttüzesítette mezítelen lábaimat és a zsidó széles karimájú szalmakalapjában ott álldogált a lépcsőn, úgy ügyelt az utolsó ecsethúzásokra. Közben azt hittem, hogy lefordulok a létráról. Már túlságosan megelégeltem a mázoló-munkát!" Az utolsó sorokból is kiderül, hogy Munkácsy erre az időre nagyon beleunt mesterségébe, amelyet néha elég mostoha körülmények között kellett gyakorolnia. „Minden mesterembert irigyeltem, aki nincs kitéve a nyár forróságának, vagy a tél hidegének. Legelső sorban is a szabót. A létra tetejéről ragyogó színben képzeltem el, ahogy a hűvös nyári műhelyben, vagy a fűtött téli műhelyben a szabó 73